FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF  A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

DIKTATÚRA MAGYARORSZÁGON

Összegzés, amely az 1990 előtti magyarországi diktatúra parancsuralmát, hatalomérvényesítési módszereit, a megtorlás, megfélemlítés jogi úton történő érvényesítését, a diktatúra bíróságának szerepét és alárendeltségi viszonyából adódó kényszerhelyzetét, az 1956 és 1990 közötti koncepciós perek létrejöttének körülményeit, a nyolcvanas években a politikai perek csökkenő számának valós okait feltáró, elemző egyéni kutatások felhasználásával készült.   

Magyarországon a diktatúra még viszonylag rövid ideig sem létezhetett volna folyamatos megfélemlítés, megtorlás nélkül. 

Ha nem emelték volna ki erőszakkal környezetükből a rendszerellenes bírálatok megfogalmazóit, terjesztőit, a hangadókat, a rendszerellenes szervezkedések kezdeményezőit, elindítóit, ha a bíróság közreműködésével koncepciós perek révén nem fosztották volna meg őket a szabadságuktól, akkor ez a megtorlás, megfélemlítés helyett a megengedés példázatát jelentette volna.

Igen rövid idő alatt politikai és hatalmi célokat megfogalmazó akarati és cselekvési közösségek jöttek volna létre. Elindult volna egy ellenőrizhetetlen és megállíthatatlan szervezkedés, feléledtek, újjáalakultak volna a betiltott demokratikus pártok.
 
A megfélemlítés, megtorlás folyamatos alkalmazása az MSZMP részéről nem csupán a hatalom megtartását célzó és szolgáló önérdekűség volt, hanem a legfőbb szövetséges, a Szovjetunió felé vállalt kötelezettség is, hiszen az egységes rendet megbontó, felbolydító események, példázatok megelőzése, gyors elfojtása csak a megfélemlítés, megtorlás eszközeinek alkalmazásával volt elérhető.

A diktatúrára a legnagyobb veszélyt az ellenőrizetlen szervezettség, a szervezkedés bármely formában történő felbukkanása jelentette.

Tudták ezt a diktatúra hatalomgyakorlói is, ezért az egész országot lefedő III/III-as ügynökhálózat figyelte éberen az erre irányuló kezdeményezéseket, jelzéseket és a hatalom csírájában elfojtotta a szervezkedésnek minősített bármely célú szervezési tevékenységet.

A diktatúra nem automatizmusként működött, a diktatúra hatalomgyakorlói és az utasításaikat végrehajtók konkrét személyek voltak. 
                                                            
Ha diktatúra a bűnnel teli, szennyes múltat jelenti, akkor nehéz elfogadni, hogy e bűnös rendszer hatalomgyakorlói, hívei és kiszolgálói tiszta erkölcsű, semmivel sem gyanúsítható emberek voltak, akik közül ma számosan, mint feddhetetlen erkölcsi múlttal rendelkező személyek közhatalom birtokosai.

Ezek az emberek akkor a diktatúra értékrendjét fogadták el hiteles mércének, de azzal, hogy új hatalomra, új címerre tettek esküt vajon megváltozott a szemléletük is?

A diktatúra bírósága fontos része volt a diktatúra elnyomó, parancsuralmat megvalósító hatalmi gépezetének. Az állampárt vezetői, a diktatúra hatalomgyakorlói közvetlenül nem ítéltek el senkit, ezt helyettük, parancsukra a diktatúra bíróságának bírái hajtották végre.

Mivel a bírói hatalom stratégiai pozíciót jelentett a diktatúra hatalomérvényesítésében, ezért olyan jogászokat választottak és neveztek ki bíráknak, akik megbízható, elkötelezett hívei és kevés kivétellel tagjai is voltak az állampártnak, akik vonakodás nélkül, maradéktalanul végrehajtották az állampárt utasításait. Egy a törvények betartását a pártutasítások elé helyező bíróság ellehetetlenítette volna a diktatúrát éltető megtorlás és megfélemlítés igazságszolgáltatáson keresztül történő érvényesítését, ez pedig a diktatúra megroppanásához, bukásához vezetett volna.

Vitathatatlan tény, hogy a diktatúra fennmaradását, létezését biztosító megtorlás, megfélemlítés érvényesítéséhez a jogi kereteket – mint jogalkalmazó – a diktatúra bírósága biztosította. Ez nem is létezhetett másként, ennek tagadása a diktatúrát éltető megtorlás, megfélemlítés stratégiájának tagadását, végső soron a diktatúra létezésének tagadását jelentené.

A diktatúra bíróságának és bíráinak a hatalomhoz való viszonyát a függőség, a kényszerhelyzet jellemezte. A diktatúra bíróságai és bírái közvetlen pártirányítás alatt álltak. A pártutasítás végrehajtását megtagadó bírákat kirúgták, életüket, érvényesülésüket ellehetetlenítették. Erre igen ritkán került sor, mert az állampárt irányítása alatt lévő bíróságokra eleve úgy választották ki a bírákat, hogy azok megfeleljenek a diktatúra hatalomérvényesítési módszereinek, gátlások és vonakodás nélkül végrehajtsák az állampárt utasításait.

Ebből adódóan a bírák jelentős része azonosult diktatúrával, annak eszmeiségével, hatalomgyakorlási módszereivel, az írott törvényeken átlépő, a megtorlást, megfélemlítést szolgáló joggyakorlattal és erkölcsi szempontból is helyesnek tartotta a rendszer ellenségeinek minősített személyekkel szembeni bírósági eljárások, a koncepciós perek során a csalárd módszerek alkalmazását, így a csalás, hazugság, hamis vád, mentőkörülmények elhallgatása révén történő jogi felelősségre vonást.

A diktatúrában ez nem jelentett erkölcsi próbatételt, hiszen a diktatúra az intézményes hazugságra épült. Elhazudtak kis és nagy dolgokat, mindent letagadtak, ami nem a diktatúra érdekeit szolgálta. A csalásokat, hazugságokat, ebből adódó és ehhez kapcsolódó törvénysértéseket, bűncselekményeket senki nem tartotta számon, hiszen az a diktatúra létezésének, fennmaradásának természetes velejárója volt, így a bírák által elkövetett csalások, hazugságok, igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények is csak az ártatlanul elítéltek és hozzátartozóik emlékében maradtak meg.                           

Mikor van vége a diktatúrának?

Magyarországon még egyetlen törvény sem mondta ki, hogy vége van a diktatúrának, mi több, egyetlen törvény sem határozta meg a diktatúra lényegét, jellemzőjét, jogállapotát.   Ugyanakkor az Alkotmánybíróság határozata kimondta a rendszerváltás előtti állampárti diktatúra és a rendszerváltás utáni jogállam közötti jogfolytonosságot.

De nézzük, hogyan csinálták ezt máshol?

Csehországban, ahol békés, kulcscsörgetős forradalom vetett véget a diktatúrának, ahol Hável a nép nevében kimondta, hogy vége, nem elégedtek meg ezzel. Azt akarták, hogy egyértelmű és vitathatatlan legyen a kinyilatkoztatás, ezért egy 1993-as jogszabály kimondta a kommunista rezsim törvénytelenségét és megtiltotta a kommunista büntettek elévülését.

A Szlovák Nemzeti Tanács 198. számú törvénye ugyancsak kimondta a kommunista rendszer törvényellenességét, bűnös mivoltát. Magyarországon ez az elhatárolódás nem történt meg. Sem az Alkotmány, sem törvényeink nem ejtenek szót a magyarországi diktatúráról. Amikor egy magyar állampolgár a rendszerváltás előtti állapotot diktatúrának minősíti az csupán magánvéleménynek számít, de akár rágalomnak is minősíthető, mivel nem létezik erre irányuló jogi kinyilatkoztatás. Amikor emiatt, a rendszerváltás elégtelensége miatt bírálat érte Antall Józsefet, akkor vetette oda nekünk, a tízmillió magyarnak: „Tetszettek volna forradalmat csinálni”!

Cáfolhatatlan igazság! Forradalomra lett volna szükség Magyarországon is, hogy igazi változás jöjjön létre. Egy olyan békés forradalomra, mint amilyennel a csehek zárták le az ottani diktatúrát.  A magyar nép nem tudja és nem akarja elfogadni ennek hiányát, sokan úgy gondolják, addig nincs igazán vége a diktatúrának, amíg ezt jogszabály nem rögzíti. Előbb-utóbb lesz majd olyan politikai erő a magyar parlamentben, amely képes lesz ennek jogi lerendezésére.

Másképpen élte meg a diktatúrát az annak szabályait elfogadó, az alkalmazkodás képességével, a kiegyezés szándékával bíró ember, és megint másképpen az önfeladásra képtelen, az elnyomással, az erőszakkal való szembeszegülést a génjeiben hordozó egyén.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

JOGFOLYTONOSSÁG DIKTATÚRA ÉS DEMOKRÁCIA KÖZÖTT

MAGYARORSZÁGON A DIKTATÚRA MÉG RÖVID IDEIG SEM LÉTEZHETETT VOLNA FOLYAMATOS MEGFÉLEMLÍTÉS ÉS MEGTORLÁS NÉLKÜL. A DIKTATÚRA ALATT AZ ÁLLAMPÁRT BÜNTETŐPOLITIKÁJA,  AZ ELNYOMÓ PARANCSURALMI RENDSZERT ÉLTETŐ  MEGTORLÁS AZ ÜGYÉSZSÉGEKEN BÍRÓSÁGOKON KERESZTÜL ÉRVÉNYESÜLT. RENDSZERVÁLTÁS UTÁN ÁTVILÁGÍTÁS, VÁLTOZTATÁS NÉLKÜL EZ A BÍRÓSÁG ÉS EZ AZ ÜGYÉSZSÉG LETT A JOGÁLLAM BÍRÓSÁGA ÉS ÜGYÉSZSÉGE. EZ A BÍRÓSÁG ÉS EZ AZ ÜGYÉSZSÉG  JUTOTT FÜGGETLEN, ELLENŐRIZETLEN HATALOMHOZ. EZ A BÍRÓSÁG LETT A NEGYEDIK HATALMI ÁG.  CSAKHOGY A DEMOKRATIKUS MAGYAR JOGÁLLAM BÍRÓSÁGA ÉS A MAGYARORSZÁGI DIKTATÚRA BÍRÓSÁGA KÖZÖTT LEGALÁBB AKKORA KÜLÖNBSÉG KELLENE, HOGY LEGYEN MINT AMEKKORA KÜLÖNBSÉG VAN A DEMOKRÁCIA ÉS  A DIKTATÚRA KÖZÖTT.

A diktatúra nem automatizmusként működött. A diktatúra hatalomgyakorlói és az utasításaikat végrehajtók konkrét személyek voltak, akiknek árvilágítására, felelősségre vonására nem került sor a rendszerváltás után.

A rendszerváltás lerendezetlenségét mutatja, hogy még az igazságszolgáltatás vonatkozásában sem jöttek létre a diktatúra és a demokrácia jogállapotát szétválasztó törvények, a diktatúra és a demokrácia közötti jogfolytonosságot a demokrácia szabályai szerint kezelő jogi technikák, hiszen a diktatúra időszakában, bírói kényszerhelyzetben született,  bírói elfogultságot tükröző ítéleteket is pártatlan, elfogulatlan ítéleteknek tekintik.

A diktatúra időszakában az állampárt közvetlenül nem tartóztatott le, nem helyezett vád alá, nem ítélt el senkit, mert a hatalmat közvetett módon gyakorolta, úgy, hogy közvetlen pártirányítás alá helyezte a rendőrséget, az ügyészséget, a bíróságot. Ezen hatóságok teljesítették a párt utasításait, a párt akaratát, közreműködésükkel történt meg a letartóztatás, a vádemelés, az ítélet meghozatala.

Közismert, nyilvánvaló tény, hogy a rendszerváltás előtti időszakból számos, bírói elfogultsággal, bírói kényszerhelyzetben született ítélet létezik, amelyekben a bíró végrehajtotta a párt utasítását, a párt akarata szerinti döntést hozott, mert a pártakarattal szembeszállva önmaga és családja egzisztenciáját, jövőjét veszélyeztette volna.

Minden olyan büntetőügyben és polgári peres ügyben, amelyben az állampárt valamilyen módon érintett volt – a per kimeneteléből az állampártnak előnye származhatott, fennállt a párt érdekkötődése vagy ellenérdekűsége – feltételezhető a bírói kényszerhelyzet, a bírói elfogultság.

A baj az, hogy a rendszerváltás után nem született olyan törvény, amely kimondta volna azt a nyilvánvalóan létező és közismert valóságot, hogy a bíróságok közvetlen pártirányítás alatt álltak, számos esetben fennállt a bírói kényszerhelyzet és az ebből eredő bírói elfogultság, ezért ma még a politikailag érintett ügyek esetében is pártatlannak, elfogulatlannak tekintik a múltbéli ítéleteket meghozó, pártutasítást teljesítő bíróságokat.

A DIKTATÚRA ÁLDOZATAI

Az ügynöklistákat arra hivatkozva nem hozták nyilvánosságra, nehogy akár egyetlen ember is ártatlanul meghurcoltatásnak legyen kitéve, de a diktatúra időszakában ártatlanul elítélt több tízezer vagy még több ember miatt, a több tízezer bírói elfogultsággal, bírói kényszerhelyzetben született ítélet miatt senkinek nem támadt lelkiismeretfurdalása.

HAMISÍTOTT TÖRTÉNELEM

A diktatúrát jelentő negyven év történelmét író történészek a fellelhető kordokumentumok alapján próbálnak majd a valóságot közelítő képet rajzolni arról a korszakról, amelyben a valóság kimondása vagy írásban történő rögzítése büntetendő cselekménynek számított.

A pártállami diktatúra tudatosan készült a történelemhamisításra, tiltotta és büntette a valóságot megörökítő kordokumentumok keletkezését. A ma levéltárakban, irattárakban lévő anyagok a töredékét sem mutatják a megélt valóságnak, erre támaszkodva nem rajzolható hiteles kép a megélt múltról.

Minden állampolgárnak biztosítani kellene azt, hogy írott visszaemlékezéseit, egyéb kordokumentumait elhelyezhesse a kijelölt levéltárakban, azt ott tőle átvegyék és rendszerezés után a kutatható iratok között elhelyezzék.

Meg kell vallanunk szégyenletes űr tátong a valós és a dokumentált múlt között, mellyel nem egy esetben megdöbbentő módon kell szembesülnünk. Erre közismert példa annak a magyar származású asszonynak az esete, aki egy távoli országban egy napon találkozott azzal az emberrel, aki őt az ötvenes évek elején mint az ÁVO tisztje vallatás közben bántalmazta, megkínozta. Az ártatlan asszony ugyancsak ártatlan férje hasonló sorsra jutott, de ő nem élte túl a kínzásokat. A diktatúra pedig nem csak szabadságuktól, de vagyonuktól is megfosztotta őket.

Tízezrek vagy talán százezrek jutottak hasonló sorsra az ötvenes években, elég volt egy névtelen feljelentés, vagy az, hogy valaki a hatalomban lévők közül szemet vessen a házukra, földjükre és éjszaka jött a lefüggönyözött fekete autó az ÁVO-s pribékekkel. Az elhurcoltak közül a szerencsésebbek is csak évek múlva láthatták újra családjukat, de voltak akik soha nem jöhettek vissza, jeltelen sírokban végezték.

A megkínzóját felismerő asszony 1996-ban levélben fordult a Magyar Köztársaság Belügyminisztériumához, hogy ténymegállapító igazolást kérjen, ahonnan megdöbbentő tartalmú válaszlevelet kapott.

Magyarországon a demokráciáért, a jogállamiságért, az alkotmányosságért kiemelt felelősséget viselő Belügyminisztérium főosztályvezetője a válaszlevélben azt közölte vele, hogy őt a jelölt időszakban, az ötvenes években az ÁVO nem bántalmazhatta, nem kínozhatta meg, mert az ismert dokumentumok alapján az állapítható meg, hogy az ÁVO az ötvenes években senkit nem bántalmazott és a vallatások során nem alkalmazott fizikai kényszert.

Ezen Belügyminisztériumtól származó levél alapján – ezt bizonyítékként használva – az ártatlan asszonyt megkínzó egykori ÁVO-s tiszt rágalmazásért feljelentette a távoli országban azt az asszonyt, akinek a férjét az ÁVO pribékjei meggyilkolták, akit embertelenül megkínoztak, akinek minden vagyonát elvették.

Amikor ez a levél megíródott a  magyar belügyminisztériumban, a kinyilatkoztatások szerint már vagy hat éve létezett a demokrácia, a jogállam Magyarországon.

A nyilvánosság előtt is ismertté vált esetet megismerők, közülük főként azok, akik átélői, elszenvedő, túlélői voltak az ÁVO-s terrornak, a dühtől és fájdalomtól elszorult torokkal szerették volna ordítani, hogy ne tagadják el a véres múltat!
Tisztességes, jóérzésű ember nem maradhat közömbös egy ilyen eset hallatán, mert ha ez előfordulhat, ha ez megismétlődhet, akkor a jogállamiság, a demokrácia léte is megkérdőjelezhető.

Tárgyilagos megközelítéssel vizsgálva a levelet író belügyminisztériumi főhivatalnok ténykedését: ha ő az elérhető dokumentumok alapján azt kényszerült megállapítani és írásban rögzíteni, hogy az ÁVO nem alkalmazott testi kínzást, fizikai kényszert, akkor ez azt jelenti, hogy nem léteznek az ötvenes évek valóságát hitelesen rögzítő kordokumentumok, mert a történelemhamisítás már az ötvenes években megtörtént.

PÁRTÁLLAMI REKVIRÁLÁS

Egy ilyen rekvirálás kezdete volt az, amikor egy párttitkár, vállalatvezető ismerőse társaságában, annak invitálására betért egy kisember házába. A kisember szívesen fogadta a vadászatból érkező vendégeket, étellel, itallal kínálta őket, hiszen a vállalatvezető a főnöke volt, aki már vendégként többször is megfordult a házában.

A vendégeknek jólesett a pihenés. Az evés, ivás utáni beszélgetés közben a párttitkár érdeklődéssel szemlélte a kisember otthonában található festményeket, antik bútorokat. A kisember röstelkedve mesélte, hogy a neves festők képeit és az antik bútorokat attól a nagynénjétől örökölte, akinek a származását egy időben inkább elhallgatta, mert
előnye nem származott volna belőle. A párttitkár többször körbejárta, mohón nézegette a képeket, bútorokat, majd szedelőzködtek és elköszöntek a kisembertől.

Nem telt el fél év és büntetőeljárás, koncepciós per indult a kisember ellen, akit börtönbe csuktak, értékeit pedig elkobozták. Csak a létező szocializmusban adódó véletlenek egyikének tudható be, hogy az elkobzott festményeket, bútorokat az előzőleg a kisembernél vendégeskedő párttitkár vásárolta meg nevetségesen alacsony összegért.

A valójában ártatlan kisember élete tönkrement. Ma is hordozza a „bűnös” múltja miatti szégyenfoltot és nem hisz a jogállamiságban, a demokráciában sem, mert számára nem jött el az igazságtétel, mert a tőle elvett festmények, bútorok ma is a volt párttitkár villájának a díszei.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

A DIKTATÚRA MŰKÖDTETÉSE    

AZ APPARÁTUS

A magyarországi diktatúra fénykorában közel hétezer függetlenített pártmunkás állt közvetlenül az állampárt szolgálatában, akik a párt költségvetéséből kapták fizetésüket. A központi bizottság apparátusában, a Fehér Házban 350 fő, a budapesti pártbizottságnál, a Köztársaság téren 550 fő, a megyei pártbizottságokon 3000 fő volt állományban, több mint háromezer fő pedig az alsóbb szintű pártbizottságokon tevékenykedett.

Ez egyébként csak a pártzsebből fenntartott központi magot jelentette, hiszen e létszám többszörösét finanszírozták az intézmények, az állami ipari, kereskedelmi, építőipari, közlekedési vállalatok, mezőgazdasági és ipari szövetkezetek. Csupán a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek több mint ezer függetlenített pártitkárt kellett eltartani, de ettől jóval nagyobb volt a pártitkári munkát végző ám valamilyen állásban bujtatott pártfunkcionáriusok száma. A megyei tanácsoknak béralapjukból 25 fő, a megyei belügyi szerveknek pedig 50 fő pártfunkcionárius fizetését kellett biztosítani.

A hetvenes években az alapszervezeti titkárok és vezetőségi tagok létszáma meghaladta a százezer főt. Titkos adatként kezelték, hogy a pártbizottsági tagok 60 százaléka szellemi dolgozó volt, a fizikai munkások száma viszont még a 25 százalékot sem érte el. Az utolsó pártkongresszus előtt még meghaladta a 850 ezret a párttagok száma. A kongresszusok között a központi bizottság volt az állampárt vezető testülete, a tényleges hatalmat azonban a KB titkársága gyakorolta.

A központi bizottság ülésein a KB-tagokon kívül jelen volt a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a Hazafias Népfront elnöke, a SZOT elnöke, a kormány tagjainak többsége, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke, a Fővárosi Tanács elnöke és részt vehettek a megyei pártbizottságok első titkárai is.

Az állampárt kiemelten kezelte az ideológiai képzést, a párt tömegoktatásában például a hetvenes évek közepén több mint 600 ezren vettek részt. Ugyanebben az időszakban Politikai Főiskolán, a marxista- egyetemek különböző tagozatain, különböző szintű politikai iskolán közel 150 ezer fő vezető beosztású személy szerzett végzettséget. A káderképzésben, pártoktatásban való részvétel a pártonkívüli vezető beosztásúak számára is kötelező volt.

BÜNTETŐPOLITIKA

A diktatúra szabályait az állampárt politikája diktálta, a pártfunkcionáriusok állapították meg a tűrés és tiltás határait. A határokat átlépők szankciókra, megtorlásra, súlyosabb esetben büntetőjogi felelősségre vonásra számíthattak, ami nagyjából azt jelentette, hogy a párt szava a törvény, ami úgy is igaz volt, hogy a párt szava számos esetben felülírta a létező törvényeket.

Attól, ha valaki törvényt sértett nem mindig lett baja, sőt, ez a pártvezetőknek előjoguk volt, ha azonban valaki a diktatúra kimondott vagy kimondatlan szabályait sértette meg, az szinte biztos, hogy nem úszta meg szárazon.

Kádár János, a magyarországi diktatúra első embere, az állampárt teljhatalmú vezetője több alkalommal kijelentette, világosan kimondta: Magyarországon az állampárt politikája irányítja, határozza meg a társadalom életét, folyamatait, ezt kell tudatosítania az agitációnak, ezt kell érvényesíteni a közigazgatásnak, a párt politikáját kell szolgálni a hatalom minden szintjén. Amennyiben nem sikerül meggyőzéssel, a propaganda, az agitáció eszközeivel érvényesíteni a párt politikáját, akkor majd sikerülni fog a büntetőpolitika eszközeivel.

Kádár félreérthetetlenül kimondta: a büntetőpolitika a párt politikájának részét képezi, amely az ügyészségeken, bíróságokon keresztül érvényesül. A büntetőpolitika feladata, hogy a párt politikájának érvényre juttatását kikényszerítse. Ha valaki erről nem lenne meggyőződve, az tegye egymás mellé a párt politikáját és a Magyarországon érvényes büntetőpolitikát és világos lesz számára az összefüggés.

Mivel a Büntető Törvénykönyv nem tartalmazott az állampárt szabályainak áthágását, megsértését, a tiltás határainak átlépését szankcionáló tényállásokat, így az ilyen tettek elkövetőit nem is emiatt, hanem olyan kitalált cselekmények miatt ítélték el, amelyek tényállásai megtalálhatóak voltak a Btk-ban, noha ők nem követték el azokat a cselekményeket, amellyel megvádolták őket. Ez volt a szocialista törvényesség, amelynek jogfolytonossága a rendszerváltás utáni demokratikus jogállamban is létezik, jogkövetkezményei pedig érvényeseK.

A DIKTATÚRÁBAN HATALMAT GYAKORLÓK KIVÁLASZTÁSA

A diktatúra vezető ereje, az állampárt nem adott hatalmat olyan személy kezébe, aki nem volt a rendszer elkötelezett híve. Az ügyészi hatalom és a bírói hatalom a diktatúrában nem volt független hatalom, hanem a diktatúra hatalmának része, fontos összetevője volt. Az ügyészi, bírói hatalom a párttitkárok után a legfontosabb hatalmi kategóriát, pozíciót jelentette.

Az ügyészi és bírói hatalom elsődleges feladata a diktatúra hatalmának fenntartása, támogatása volt, amely elsősorban a diktatúra ideológiájának, céljainak, akaratának érvényesítését jelentette. Az igazságszolgáltatás ennek figyelembevételével, ennek kiegészítéseként elvégzendő feladatot jelentett, annak szem előtt tartásával, hogy a törvényt, igazságot a párt szava, kinyilatkoztatása jelenti.

A diktatúrában a hatalom gyakorlása kulcskérdés volt, így igen szigorú elvárásoknak kellett megfelelni hozzá. A mindenek feletti elsődleges szempont a rendszer iránti hűség volt. Nem lehetett ügyész, bíró, akit nem tekintettek az állampárt, a diktatúra feltétel nélkül elkötelezett hívének, amit sokszorosan, folyamatosan ellenőriztek, hiszen az ügyészi állás, a bírói állás a diktatúra fennmaradásában, működésében meghatározó szerepet játszó bizalmi állás volt.

Az ügyészi és bírói hatalomnak a diktatúrát éltető megfélemlítést, megtorlást kellett szolgálnia. Megbízhatatlan vagy semleges álláspontot képviselő személynek nem adtak ekkora hatalmat a kezébe, sőt semmilyen hatalmat nem adtak a kezébe. Mivel a diktatúra fennmaradásának, megbízható működésének elengedhetetlen feltétele volt, hogy a hatalmi posztokon megbízható, a rendszerhez hű emberek legyenek, ezért kiválasztásukkor a szakmai szempontokat megelőzte a megbízhatóság kérdése, amelyben a helyi viszonyokat ismerő párttitkárok véleménye volt a mérvadó.

Nemhogy a hatalomba való bekerülés, de a főiskolai, egyetemi továbbtanulás vonatkozásában is a helyi párttitkárok szava volt a döntő. A diktatúra érdeke az volt, hogy azok szerezzenek diplomát, akik kétséget kizáróan a rendszer hívei.
A pártvezetők rendszerben gondolkodtak, amely e viszonylatban azt jelentette, hogy a hatalomba kerülők, a legkisebb hatalmi posztokra kinevezettek is embereket irányítanak, befolyásolnak majd, sokszorosításra alkalmas berendezések, eszközök, felett diszponálnak.

Az állampárt hatalomőrző stratégiájában az első helyen szerepelt a jó kiválasztás, a második helyen pedig a mindent lefedő, mindent átszövő ellenőrzés, a mindenre kiterjedő megfigyelés állt. Ezt szolgálta a III/III-as ügynökhálózat, amelynek jelentéseiből napra pontosan tudhatták, hol, mi történik az országban.

Diktatúrában nem lehetett valamely intézmény vagy gazdálkodási szerv igazgatója, főigazgatója az, akinek rendszerellenes híre volt, aki nem nyilvánította ki és bizonyította, hogy együttműködik a rendszerrel. Amennyiben ez gyakorlattá vált volna az olyan lett volna mintha a diktatúra a saját sírját ássa. A kitüntetések odaítélésénél nagyon ritkán, igen kivételes esetben, a nyugat felé tett gesztusként fordulhatott elő, hogy világhírű eredményt elérő olyan magyar személy hazai kitüntetést kapott, aki nem volt a rendszer híve. A munka érdemrend arany fokozata kitüntetés az a kategória volt, amelyet csak a rendszer híve kaphatott meg.

PÁRTÜGYÉSZEK, PÁRTBÍRÁK

A diktatúra hatalomszerkezetét alaposan ismerők vélekedése szerint a bírák kb. 30%-a az ügyészeknek pedig mintegy 35%-a állt közvetlen kapcsolatban a pártbizottságokkal, ők hajtották végre a párt igazságszolgáltatásban érvényesítendő utasításait, azt, hogy ki ellen kell vádat emelni, kit kell letartóztatni, kit, miért mennyi időre kell elítélni, kinek kell elkobozni a vagyonát.

A pártügyészek, pártbírák kiválasztása tekintetében rendezőelv volt, hogy a szervezeti és szakmai vonatkozásban lefedjék a pártszervezetek által felügyelt minden területet, minden területnek legyen ügyész és bíró felelőse, aki e téren szakmai tájékozottsággal bír és érvényesíti a párt utasításait.

Ilyen szervezettség, lerendezettség nélkül nem is működhetett volna a diktatúra, hiszen a párttitkárok közvetlenül nem ítéltek el senkit, nem tartóztattak le senkit. A pártügyészek, pártbírák nyilvántartása abszolút titkos volt, a rendszerváltáskor feltehetően ezeket a titkos iratokat semmisítették meg először, hiszen ezek voltak a legkompromittálóbb
titkos iratok.

A pártutasítás adása és elfogadása szempontjából pedig egyfajta hierarchikus rendezőelv érvényesült, a pártügyészek, pártbírák esetében figyelembe kellett venni a beosztást. Például egy városi pártbizottság pártfunkcionáriusa nem utasíthatta egy megyei bíróság pátbíráját, őt csak a megyei pártbizottság osztályvezetője utasíthatta. A pártbizottságok és az ügyészségek illetve bíróságok közötti folyamatos kapcsolattartást, egyeztetést úgynevezett összekötők biztosították.

Becslések szerint az alacsony szintű bíróságokon a bírói létszámhoz viszonyítva 20-30% lehetett a pártbírák száma. A megyei bíróságokon a pártbírák száma elérhette a bírói létszám 50%-ot, míg a legfelsőbb bíróságon majdnem egészében, körülbelül 90%-ban párbírák ítélkeztek. Ez stratégiai szempontból, a hatalomérvényesítést illetően igen fontos kérdés volt, hiszen a legfelsőbb bíróság a párt központi bizottsága után az állampárti diktatúra legfontosabb intézménye volt.


TŰRÉS, TILTÁS, MEGTORLÁS

A jelentős számú politikai koncepciós per közül viszonylag kevés volt azok száma, amely rendszerellenes szervezkedés, izgatás, röplapterjesztés miatt jött létre, jóval nagyobb az olyan jellegű politikai koncepciós perek száma, amelyeket az állampárt vezetői által fontosnak tartott szabályok áthágása miatt indítottak.

A magyarországi viszonyok között meghatározó volt a középszerűség, az igazodás elve. A sikerre törekvők, a bizonyítani akarók – főleg a gazdaság területén – könnyen veszélybe kerültek. A területi mércéket, határokat a helyi pártvezetők jelölték ki, ők mondták meg azt is, hogy kik és miben lépték át a tűrés vagy a tiltás határát és ezért kit milyen büntetés illet.

A hatalom szempontjából a másik veszélyesnek tartott terület a kultúra volt, amely kisebb-nagyobb tömeg számára hordozhatott üzenetet, véleményt formáló, nézetet alakító mondanivalót, ezért e téren sem lehetett átlépni a tűrés illetve tiltás határait. Ezzel persze sokan nem törődtek és ifjonti hevületből, a bizonyítani akarás szándékától vezérelve áthágták az íratlan szabályokat, határokat, akár virtusból vagy elhivatottságból.

Voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy nekik ki kell mondani amit gondolnak, mások pedig csak egyszerűen bizonyítani akartak, új elképzeléseik, új elgondolásaik voltak, melyet nem egy esetben megszállottként akartak sikerre vinni. A mozgásteret viszont a pártvezetés szabta meg, ők jelölték ki az irányvonalat, az át nem léphető határokat, ezek áthágása pedig az engedetlenség, a szembeszegülés példázatát jelentette, a hatalomtól való függetlenedés bűnös szándékát, amely nem maradhatott megtorlás nélkül.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

A NYOLCVANAS ÉVEKK    

A nyolcvanas évek elején egy teljesen új szakasz kezdődött a kádári diktatúra történetében, ekkor már számos jel mutatta, hogy felgyorsul, majd kezelhetetlenné válik a hetvenes években elindult folyamat. 1982-ben az adósságszolgálat 2,3 milliárd dollárt tett ki, 1984-re pedig már 15 milliárdra rúgott az adósságállomány és nyolcmilliárd dollár volt a nettó forráskivonás, ami 1989-re elérte a 22 milliárd dollárt! Döbbenetes számok, amelyek mutatják, hogy az ország erőforrásai  kimerültek!

Radikálisan csökkentek a reálkeresetek, folyamatossá lettek az áremelések. A nyolcvanas években már közel 5 millióan vettek részt a másodlagos gazdaságban, a fusizás meghatározó gazdasági ág lett. A jövedelemszerzés gyakori módja volt a közösből való merítés, az állami javak eltulajdonítása is, amely nem igazán számított bűnnek. Az állampárt berkeiben is nőtt a tehetetlenség és a bizonytalanság miatti feszültség. Az önmagukat reformkommunistáknak nevezők egy modellváltás szükségességét kezdték hangsúlyozni, de szó nem volt az egyenlőség elvének feladásáról, a piacgazdaság bevezetéséről, a kapitalizmus ezáltali becsempészéséről pedig végképp nem.

A reformkommunista stratégák koncepciója alapján kidolgozott, a kisvállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabály ugyan kimondatlanul, de az önérdekű szerveződés engedélyezését, a piacgazdaság részleges bevezetését jelentette. Ettől kezdve Magyarországon együtt létezett a szocialista gazdaság és a kapitalista piacgazdaság formációja. A szocialista nagyvállalatok, szövetkezetek mellett már jelen voltak a piacgazdaságot jellemző önérdekű szerveződés eredményeként létrejött kisszövetkezetek, szakcsoportok, gmk-k, gazdasági társaságok, amelyek a jövedelem felosztása, a szervezeti struktúra kialakítása és a működési szabályzat megalkotása tekintetében autonómiát élveztek.

A kisvállalkozások létrejötte egyben konfliktusforrások telepítését is jelentette, naponta szembesültek egymással a szocialista és kapitalista piacgazdaság formációi, jövedelemviszonyai. A gazdaság szerkezetében végbemenő döntő változás, a szocialista gazdaság és a kapitalista piacgazdaság strukturális jellemzőinek együttléte folyamatos konfliktushelyzetet eredményezett a megrendelések elnyerése, a piac megszerzése tekintetében, továbbá jól érzékeltette az eltérő gazdasági formációk esetében a szervezettség, a hatékonyság és az elérhető jövedelmek közötti különbséget.

Ez már nem a szocialista gazdaság reformját vagy színesebbé tételét, hanem a piacgazdaság kiépítésének kezdetét jelentette, melynek ismeretében kimondható, hogy Magyarországon a gazdasági rendszerváltás a politikai rendszerváltásnál jóval előbb elkezdődött és ez voltaképpen a politikai rendszerváltáshoz vezető út kikövezését jelentette.

1983 végén, amikor már egyértelműen láthatóvá vált az egyenlőségen ütött rés, az MSZMP keményvonalasai árulással vádolták meg a reformkommunistákat. Ami még súlyosabb: azt állították, hogy a kisvállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabály egyben a legális szervezkedést engedélyező jogszabály, amely arra is lehetőséget jelent, hogy kisvállalkozásnak álcázva a pártirányítás alól kivont, ellenőrizetlen, a rendszerrel szembeforduló vagy eleve rendszerellenes célzattal létrehozott szerveződések jöjjenek létre.

Az érvelésük alátámasztására konkrét példaként az ENERGETIKA-ügyet nevezték meg. Az ENERGETIKA-ügy két fehérvári párttitkár által kimunkált összesküvés elmélet alapján született meg, amely szerint az Innovációs Bázisok tervvezete valójában a szocializmus megdöntésére készített forgatókönyv, az ENERGETIKA Kisszövetkezet pedig a vállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabály kihasználásával létrehozott rendszerellenes, sőt ellenforradalmi szerveződés volt. A keményvonalasok a megoldást a vállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabály eltörlésében és a már létező kisvállalkozások államosításában látták.

A nyolcvanas évek erjedése a hatalom sajátos reagálását váltotta ki, a védekezés helyett a támadást választotta és az élet szinte minden terén bekeményített, érzékeltetni akarta, hogy ura a helyzetnek. A nyolcvanas években összesen 14 filmet tiltottak be, ebből a felét, hetet, egyetlen évben, 1982-ben. A nyolcvanas évek elejétől gyakorivá váltak a furcsa, megmagyarázhatatlan balesetek és ugrásszerűen nőtt az öngyilkosságok száma. A hozzátartozók számos esetben vizsgálatot követeltek, mivel sokkal valószínűbb volt, hogy öngyilkosságnak álcázott gyilkosság történt, mint öngyilkosság.

Magyarország a nyolcvanas évek elején a világon az első helyre került az öngyilkosságok számát tekintve. Voltak akik a gyakori öngyilkosságok mögött valójában a hatalom öngyilkosságnak álcázott leszámolását látták. A nyolcvanas évek elején a hatalom minden addiginál jobban aktivizálta besúgóhálózatát, igyekezett minél teljesebben lefedni az élet szinte minden területét az ügynökhálózattal.

A nyolcvanas évek elején ugrásszerűen megnőtt a politikai okból indított koncepciós perek száma is, azért, hogy ez ne rontsa a statisztikát, a pereket köztörvényes vagy gazdasági pereknek álcázták. Kádárék igyekeztek jó színben feltüntetni magukat a nyugat előtt, ezért ügyes trükkel kiiktatták a statisztikából a politikai pereket, azokat köztörvényes pereknek álcázták. A perek áldozatait olyan cselekmények miatt ítélték el, amelyet soha nem követtek el, amiről nem is tudtak, soha nem hallottak, hiszen ezt a koncepciós perek forgatókönyvét készítő csoport találta ki, majd ez alapján emeltek vádat, amelyet hamis bizonyítékok és a már gyakorlott hamis tanúk igazoltak. Ez minden ilyen esetben hamis vádat, igazságszolgáltatás elleni bűncselekményt jelentett a hatalom részéről.

Nem véletlen, hogy az esetek nagy részében ezeket az iratokat titkosították. A titkosítás ma is érvényben van, az elítéltek ma sem ismerhetik meg azokat a nyomozati iratokat, amely miatt börtönre ítélték őket és legtöbb esetben a vagyonukat is elkobozták.

Kádárék nyugat irányába tett, gesztusként értékelhető látszatintézkedése volt az 1983. évi III. törvény értelmében a választásokon való kettős jelölés is. Ugyanakkor persze Kádár azt is kijelentette, hogy csak az indulhat a választásokon, aki elfogadja a fennálló társadalmi rendet, a népfront programját, a szocializmus építésének elsődlegességét. A főtitkár szava átírta a törvényt, ennyit ért a törvény a diktatúraidején.

Az Alkotmánybíróság döntése alapján, ma ennek a jogállapotnak élvezzük a jogfolytonosságát és a jogkövetkezményeit.

Részletesebb vitatást, kitárgyalást érdemel az állampárti hatalom jogalkalmazásban, igazságszolgáltatásban bevezetett új technikája és annak kivetülése. A nagy hitelfelvételek miatt nem lehetett figyelmen kívül hagyni a nyugat és a nyugaton működő, élénken figyelő emberi jogi szervezetek számonkérését a politikai perek emelkedő száma miatt, így az igazságszolgáltatás újabb szocialista reformjaként is értékelhető trükkre volt szükség. A politikai perek így új ruhát öltöttek, köztörvényes koncepciós perekként kerültek lebonyolításra.

A diktatúra idején a koncepciós perek esetében érvényesült egy pártállami rendezőelv ami a jogalkalmazó pártügyészeknek, pártbíráknak szabadságot és jogot adott a törvényen kívüli jogalkotáshoz és ezen kreált fiktív jogszabályok bírósági eljárásban, bírósági határozatban való való alkalmazásához ha így volt megvalósítható Kádár utasítása, hogy az ügyészség, a bíróság a párt büntetőpolitikájának érvényre juttatását kikényszerítse. 

A politikai indíttatású koncepciós perek áldozatait nem valós tetteik, nem a rendszer bírálata, nem a nyugat, a kapitalizmus, a demokrácia dicsérete, nem izgatás, nem rendszer elleni szervezkedés miatt ítélték el, hanem a besúgók, titkos ügynökök jelentései alapján elkészített környezettanulmányt felhasználva, a vádlott környezetébe illeszthető, kitalált köztörvényes cselekmények miatt. A pártügyészek, pártbírák kreáltak  fiktív jogszabályokat, melyek megsértésére hivatkozva biztosítható volt a pártvezetés utasítása szerinti súlyos büntetés kiszabása.

Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra. A statisztikában szinte nullára csökkent a politikai perek száma, igaz mutatóban hagytak egyet, kettőt az enyhébbek közül, például röplapterjesztést. Másrészt a haszon az volt, hogy a köztörvényes okok miatt elítéltek nem lettek hősök, nem jelenthettek követendő példázatot, akikre felnéznek, akik példaként szolgálhatnak.

A magyarországi diktatúra trükkök halmazát alkalmazta, ehhez valós alapot jelentett a magyar találékonyság, ötletesség. A szocialista táborban a magyar politikai elit rafináltságának híre volt. A deklarált egyenlőség időszakában persze az üldöztetés sem volt egyenlő. Ismert ellenzékiekkel jóval óvatosabban bántak mint a kevésbé ismert szembeszegülőkkel, változást akarókkal. Ha ismert ellenzékieket zaklattak azt a Szabad Európa Rádió már pár órán belül bemondta, amit aztán több kellemetlen érdeklődő telefonhívás követett a nyugati nagykövetségekről, jogvédő szervezetektől, a pártközpontban ilyenkor nem győztek magyarázkodni.

A nyolcvanas évek erjedését számos ismert kezdeményezés, változás és sokkal több ismeretlen segítette, bővítette, amelyre reagálni kellett, amely erőt, figyelmet vont el a diktatúrától, gyengítette a diktatúrát. 1981 decemberében jelent meg a Beszélő első száma, a Beszélő tartalmát 1982-ben már a Szabad Európa Rádió kezdte ismertetni.

A nyolcvanas évek elején kezdődött és mind erősebbé váló erjedés voltaképpen két irányban terjedt. Egyrészt a művészek, humán értelmiségiek körében, másrészt a viszonylagos függetlenséget élvező kisvállalkozások berkeiben, akik egyre jobban idegesítették a hatalmat kezdeményezéseikkel egyre erősödő és tágabb keretet igénylő próbálkozásaikkal, továbbá heccelődéseikkel.

Magával az erjedéssel, ezen belül pedig a változást akarók széles körével 1984-ben kezdődött meg a leszámolás és egy viszonylag jól behatárolható időszakig, 1986-ig tartott. 

Gazdasági téren a gyorsan izmosodó kisvállalkozások léte, egyre erősödő hangja, a kétféle gazdasági szisztéma együttlétéből adódó konfliktushelyzetek, az egyenlőségen ütött rés miatt a keményvonalasok felzúdulása, és még több tényező együtthatása indította el a megfélemlítés, megtorlás fokozott érvényesítését célzó koncepciós pereket, melyek közül a legjelentősebb, legismertebb a keményvonalasok és reformerek ütközőpontjaként is szolgáló ENERGETIKA-per volt, amely 1984-ben kezdődött.

A művészvilágban elkezdődött erjedés szintén 1984-ben ért arra a pontra, amikor a hatalom erélyes lépésékre kényszerült. Ezt egy konkrét esemény idézte elő, mégpedig a Fiatal Művészek Klubjában szervezett világkiállítás, amelyet aztán betiltottak, bezártak. A nyilvánosság elé tárt ok gyanánt csőtörést jelöltek meg.

1984-ben a művészvilágban is jelentős letartóztatási hullám indult el, zenészeket, művészeket csuktak be és ítéltek el olyan ügyek miatt, amihez semmi közük sem volt, a valós cselekmények rejtve maradtak. Akik esetében nem lehetett koncepciós pert indítani, mert nem volt kapcsolatuk olyan területtel amely vonatkozásában jogsértést lehetett volna kreálni azt elmegyógyintézetbe zárták pár hónapra, fél évre és az ottani kezelés után már nem volt ép ember. Ezt a témát dolgozta fel Fabricius Gábor filmje az ELTÖRÖLNI FRANKOT című alkotás, amely a leginnovatívabb film díjat nyert a Velencei Filmfesztiválon és 2021 szeptembertől  vetítik magyar mozikban.

Az 1956 utáni 33 év hősei a ’84-esek voltak, akik az orwelli „1984” és a magyarországi, valóságban megélt 1984 alapján nevezik önmagukat ’84-eseknek.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

A  MEGALKUVÁS GYŐZELME

Akik annak idején a diktatúrában kiegyeztek az elnyomó hatalommal, akik titkos szövetségesei voltak a diktatúra vezető erejének az állampártnak, azok tisztességesek és feddhetetlenek maradtak és így léptek át a demokráciába, a demokratikus jogállamnak nevezett formációba, míg akik önérzetesen, gerincesen szembeszálltak az elnyomó hatalommal, akik szembeszegültek a diktatúrával, akiket koncepciós perekben ezért elítéltek, azok büntetett előéletűek lettek és a büntetett előélet hátrányait, következményeit koloncként vonszolva léphettek át a demokráciába, a demokratikus jogállamnak nevezett formációba.

Ami ebben kegyetlen és megalázó, hogy a ’84-esek, a diktatúra üldözöttjei a rendszerváltás után ezt az erkölcsi, jogi, politikai hátrányt azoktól kapták, akikkel együtt a rendszerváltás előtt a diktatúra ellenzékének vallották magukat. Hiszen ez a rendszerváltás utáni, a szabad választások révén hatalomba került kormány döntése volt. E tekintetben magyarázatként számos érv, indok hallható. Egyesek azt mondják, hogy egy a ’84-esekre is kiterjedő intézményes történelmi és jogi igazságtétel hősökké emelte volna azokat, akik valóban hősök és nem megalkuvók voltak, ez pedig más színben tüntette volna fel a kiegyezőket, de főként a kollaboránsokat.

Egy másik megközelítés szerint a ’84-esek rehabilitációjának, történelmi és jogi igazságtételének megakadályozása szintén a titkos egyezség része volt. Megállapodás született arról, hogy az igazságtétel csak 1956-ig terjedhet, 1956 utáni hősökről, áldozatokról legfeljebb általánosságban lehet szót ejteni, ugyanúgy mint a diktatúráról, ugyanis ha elismernék az 1956 és 1989 közötti időszak áldozatainak járó történelmi és jogi igazságtétel jogosságát, akkor ez a másik oldalon a bűnösség kimondását jelenti, hiszen áldozatok nem lehettek bűnösök nélkül. Márpedig a bűnösség, a felelősség felvetése, az erre való legkisebb, legjelentéktelenebb utalás is tabu téma volt, ezt eleve kizárta az egyezség.

A békés átmenet a lehető legrosszabb megoldást jelentette az 1956 utáni 33 év áldozatai, hősei számára, ugyanis legalizálta az ártatlanul elítélt emberek bűnösségét. Akiket a diktatúra idején áldozatoknak, hősöknek, bátor embereknek tekintettek, azok a rendszerváltás utáni demokratikus jogállamban köztörvényes büntetett előéletű személyek lettek, annak minden hátrányával, társadalmi előítéletével.

Egyes vélemények szerint ez a magyar találékonyság csúcsa, az évszázad trükkje, ugyanis azzal, hogy a diktatórikus jogállapot idején, a bírói kényszerhelyzetben, a bíróságok alárendeltségi helyzetében politikai koncepciós perekben született ítéleteket a jogfolytonosság kimondásával átemelték egy demokratikus jogállam jogállapotába, valójában megtisztították a diktatúra mocskától, hordalékától, mi több, legitimálták a diktatúra, az állampárt értékítéletét, hatalmi akaratának bíróságon keresztüli érvényesítését, ezáltal legitimálták a diktatúra idején kialakult jogállapot továbbélését, jogkövetkezményeit.

Többek között ezért kellett volna, hogy forradalom, békés forradalom által jöjjön létre a rendszerváltás!

Nem a 33 év áldozatainak és hőseinek a hibája, mulasztása, hogy így alakult a rendszerváltás, hogy a rendszerváltás után olyan jogállapot jött létre, amelyben a rendszerváltás előtt politikai okok miatt koncepciós perekben ártatlanul elítéltek továbbra is bűnösök maradtak, viselve ennek minden jogkövetkezményét és a társadalmi megítélését.

De ez nem is csupán a politikai okok miatt elítélteket érinti, hiszen sokan nem is politikai okok miatt kerültek ártatlanul börtönbe, hanem azért, mert valami újat, a rendszer értékítéletével ütközőt mertek alkotni, vagy azért, mert nem vállalták, hogy besúgók legyenek, nemet mertek mondani, amikor ügynöknek akarták beszervezni őket.

Egy ismert fotóművészt például azért börtönöztek be, mert művészi aktfotókat készített és ezen felháborodott egy bigott kommunista vezető felesége. Ma ő is ugyanúgy büntetett előéletű, mint az, aki zsíros kenyeret tett a Lenin-szobor kezébe. Több zenészt azért ítéltek el, mert azt nyilatkozták, hogy nálunk nincs igazi szabadság, mások meg azért kerültek börtönbe, mert baráti társaságban a kapitalizmust, a piacgazdaságot dicsérték, a nyugatot magasztalták.

Szinte hihetetlen és józan ésszel felfoghatatlan, hogy ma olyan demokráciában élünk, ahol azért büntetett előéletűek, másodrangú állampolgárok egyes emberek, mert már a demokrácia eljövetele előtt, a diktatúra idején azt merték mondani, hogy a demokrácia az jó dolog.

Ez például érzékelhető és világos különbségként említhető a békés átmenet és a forradalom révén lezajlódó rendszerváltás eredményeként létrejövő jogállapot között.

A rendszerváltás után az 1956 utáni 33 év áldozataitól megtagadták az intézményes jogi és történelmi igazságtételt, így aztán számukra nem maradt más lehetőség mint felülvizsgálati indítvány benyújtása vagy perújrafelvétel kérése. A diktatúra – óvatos becslések szerint is – több tízezer, a többször hangoztatott szám szerint több százezer politikai elítéltje közül csak viszonylag kevesen vállalták a jogi procedúrát.

A politikai indítékot megjelölő jogorvoslati kérelmek száma jogászok becslése szerint azért így is elérhette a több ezret – sajnos a bíróság nem készít erről kimutatást –, közülük tíznél is kevesebb esetben született felmentő ítélet.

Egyetlen olyan esetről sem hallani, hogy amiatt született volna felmentő ítélet, mert a bíróság elismerte, hogy fennállt a 35. § (1) c. pontja szerint bírói elfogultság, mert a bíró pártutasításra hozott a büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletet, mivel a bíróság pártirányítás alatt állt és valójában a diktatúra elnyomó gépezetének részét képezte.

A rendszerváltás után több mint tíz évvel még mindig ott tartunk, hogy megkerülhetetlen annak tisztázása, hogy akkor diktatúra volt – amely a politikai perekben is tükröződött – vagy nem volt diktatúra? Ez pedig olyan alapkérdés, amit előbb-utóbb el kell dönteni, és amely voltaképpen politikai kérdés, az meg köztudott, hogy a bíróság nem politizálhat.

Az pedig megint csak kényes kérdés, hogy a politikai perek és a politikai indítékkal kezdeményezett koncepciós perek esetében hozott határozatokat megtámadó jogorvoslati kérelmekről mért nem készült statisztika, holott ez pontos képet adhatna arról, hogy hány ember tartotta sérelmesnek a diktatúra bíróságának ítéletét? Miért titkos a politikai perek vonatkozásában benyújtott jogorvoslati kérelmek száma illetve azok elbírálásának eredménye?

Még érthetetlenebb és visszatetszőbb, hogy a pártállami diktatúra idején politikai perekben elítéltek a mai napig nem ismerhetik meg a nyomozati iratokat, nem tudhatják meg, hogy milyen adatok felhasználásával, milyen koncepció alapján került sor az elítélésükre. Ez azt jelenti, hogy a diktatúrában a védekezéstől megfosztott embereket ma a demokráciában megfosztják a jogorvoslat lehetőségétől, attól, hogy az iratokat megismerve érdemben cáfolhassák az ellenük szóló vádakat.

A Történeti Hivatal elnökhelyettesének nyilatkozata szerint jelenleg nincs jogukban kiadni ezeket az iratokat az érintettek számára. De akkor milyen demokrácia ez?

Mindez azt erősíti, hogy sokkal erősebb érdek fűződik a diktatúra sötét ügyeinek eltussolásához mint annak nyilvánosságra hozatalához. Vitathatatlan, rengeteg lerendezni való maradt, ezért a rendszerváltás folyamatát tovább kell vinni és azt közmegelégedésre be kell befejezni. A rendszerváltás rendezetlenségének következménye, hogy nem lett feloldozás, mint ahogyan felelősségre vonás sem. Az Antall-kormány a békés átmenet ürügyén menlevelet adott a diktatúra minden volt hatalomgyakorlójának, azoknak is, akik bűncselekményeket követtek el.

Magyarországon a diktatúra által elkövetett bűntettek vonatkozásában sem az 1956 előtti, sem az 1956-os, sem az 1956 utáni ügyek miatt nem történt felelősségre vonás.

Ahol igazi rendszerváltás volt, ahol forradalom hozta el a változást, ott volt felelősségre vonás is. Erre egy csehországi példa: a Prágai Városi Bíróság 4 év letöltendő börtönre ítélte Karol Hofmant, a Csehszlovák Kommunista Párt magas rangú funkcionáriusát, mert 1968 augusztus 20.-án kikapcsoltatta a rádióállomást, amely hiteles tudósítást akart adni
a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába történő bevonulásáról. Ilyen nálunk nem fordult, nem fordulhatott elő, de már nem is kell, viszont annál fontosabb és sürgetőbb az ártatlanul elítéltek számára nyújtandó történelmi és jogi igazságtétel.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

A  NYOLCVANAS ÉVEK 
KÁOSZ ÉS LERENDEZETTSÉG

Ebben az időszakban a hatalom még a saját híveitől sem lehetett nyugton és biztonságban, sorra jelentkeztek az örültnél őrültebb ötletekkel. A találékonyság az ideológiát sem hagyta szűzen, egyesek a szocializmust akarták megújítani új teóriákkal, új szervezeti elképzelésekkel, mások Lenin nyomdokain haladva a kommunizmushoz vezető út lerövidítésén munkálkodtak.

Külön kategóriát jelentett a nyughatatlan ifjúkommunisták hada, akik közül jó páran a KISZ-t akarták megreformálni vagy éppen gyökeresen átalakítani és próbaképpen új, független KISZ szervezetek létrehozásán fáradoztak.

Mások a világ ifjúságát akarták Magyarországra csődíteni, hogy majd itt ők biztosan le tudják téríteni őket a kapitalizmus amúgy is ingatag ösvényéről és rövid idő alatt igen nagy hatásfokkal jutnak előre a szocializmus világméretű elterjesztésében.

1986-ra egy olyan új lerendezettség jött létre, amely ugyan magában hordozta a káosz elemeit, de ugyanakkor kitisztultak a szándékok, az erőviszonyok. Ellenzéki oldalról nézve néha úgy látszott, hogy a hatalom igen közel áll hozzá, hogy a lovak közé vesse a gyeplőt. 1986-ra a keményvonalasok is meghátráltak, elfogadták a vegyes gazdaság létezését, az egy ország két rendszer elvét.

Egy roppant érdekes, ám ellenőrizhetetlen információ szerint, a nálunk tartózkodó szovjet
tanácsadók illetve megfigyelők azt a feladatot kapták, hogy az előtte készített jelentéseiknél jóval alaposabb elemzéseket dolgozzanak ki az itteni változásokról, amelyek alapul szolgálhatnak a szovjet politikai vezetés számára a döntéshozatalhoz.

Állítólag a szovjet vezetés reformokban gondolkodó részének a figyelmét felkeltette a magyar módszer, ahogyan a kisvállalkozások létrejöttének engedélyezésével jelentősen bővíttették az értékteremtés körét, és egyfajta gondolatkísérlet alapját képezte a magyar módszer ottani alkalmazásának lehetősége, az egy ország két rendszer elve, amely aztán később Kínában voltaképpen meg is valósult. A gondolatkísérlet megvalósítandó tervvé történő felfejlődésének kezdeti buktatója az egyenlősdi feladásának problémája volt, amely a magyarországi keményvonalasok háborgását is kiváltotta.

Az egyenlőtlenség miatt felzúduló keményvonalasok figyelmét 1986-ban viszont már az kötötte le, hogyan találhatják meg saját érdeküket az egyenlőtlenségben, persze munka nélkül. 1986-ban az előtte indított koncepciós perek nagy részét lezárták, sokan szabadultak az előzetes letartóztatásból, büntetésként pedig a letartóztatásban eltöltött időt szabták ki azon esetekben is, ahol előtte 8-10 éves börtönnel fenyegetőztek.

1986-tól a politikai okokból indított koncepciós perek száma jelentősen csökkent, de nem szűnt meg, hiszen még közvetlenül a rendszerváltás előtt is ítéltek el embereket izgatás, szervezkedés miatt, azért mert szidták a kommunizmust, dicsőítették a demokráciát, a kapitalizmust. Ez viszont akkor már nem a hatalom általános megnyilvánulása, hanem inkább jellemzően a területi pártvezetők túlbuzgósága, változások iránti érzéketlensége miatt volt.

1986 után már inkább egy újfajta jelenség kezdett elharapózni, mégpedig a zsákmányszerzés, a zsákmányszerző koncepciós perek indítása. A zsákmányszerző koncepciós perek azonban már nem az ingatlanvagyon vagy értékes vagyontárgyak megszerzésére, hanem jól működő kisvállalkozások megkaparintására irányultak.

A pártfunkcionáriusok egy része rájött, hogy ötlet, befektetés és munka nélkül igen magas jövedelmet biztosító kisvállalkozásokat lehet így megszerezni, ahova rokonokat, ismerősöket beültetve csendestársak lehetnek és akár apparátusi fizetésük tízszeresével is kiegészíthetik jövedelmüket. A vállalkozások esetében nem volt nehéz okot találni a koncepciós per alapjául szolgáló törvénysértésekre.

Számos, a jogszabályi előírásokat betartó vállalkozás esetében állapítottak meg így csalárd módon törvénysértéseket, emeltek vádat és hoztak ítéletet. Bevált rituáléja volt az ilyen zsákmányszerző műveleteknek. Már a koncepciós pert megelőző vizsgálat kezdetekor letartóztatták a vezetőket, a tulajdonosokat, majd ezt követően a pártbizottság által javasolt hatósági biztost neveztek ki a vállalkozás teljhatalmú irányítására, és máris a kezükben volt a vállalkozás.

Főként kisszövetkezetek esetében alkalmazták ezt a módszert. A volt tulajdonosoktól, vezetőktől nem csak a vállalkozást vették el, hanem ártatlanul több éves börtönbüntetéssel sújtották őket és általában minden vagyonukat elkobozták. Közülük többen öngyilkosok lettek, hiszen mindenüktől megfosztották őket és semmi esélyt nem láttak az újrakezdésre.

Egy ilyen zsákmányszerző koncepciós per áldozatának, egykori elsőrendű vádlottjának keserédes humora szülte azt az egyébként találó megjegyzést, hogy mennyivel humánusabb a rendszerváltás utáni privatizáció, az, hogy az államtól szerezték meg a vagyont, mert így senkit nem kellett ártatlanul becsukni érte.

A nyolcvanas évek végére olyan állapot alakult ki, amelyből csak egyetlen értelmes kiút létezett. Csak egy forradalom, egy békés forradalom teremthetett volna tiszta helyzetet. A pártállam jogállami eszközökkel történő lebontása elvi szinten is kudarcot szülő megoldásnak mutatkozott.

Csak forradalom hozhatta volna el a szükséges mértékű változást, csak forradalom révén lehetett volna véget vetni a kozmetikázhatatlan múltnak, de kifogták a szelet a lassan mozduló tömeg vitorlájából.

Ellopták a forradalmat. Forradalom helyett békés átmenet lett, a múlt kozmetikázása, melyre a koronát a paktum jelentette. A paktum véglegesítette a békés átmenetet, a múlt továbbélését. Hét ember egyezett meg az ország sorsáról, az ország ügyeiről, ugyanúgy mint korábban azt a politikai bizottságban tették.