Ehhez kapcsolódóan
érdemes idézni a Legfelsőbb Bíróság 2001 évben hivatalban lévő
elnökének egyik napilap 2001 október elsején megjelent számában - 11
évvel a rendszerváltás után - nyilvánosságra hozott nyilatkozatát:
„A
jogállam kialakítása folyamatosan zajlik a bíróságokon, a bírói karon
belül. Ennek egyik oka, hogy a rendszerváltás során a bírói kart
semmilyen átvilágítás nem érintette.”
" Miért nem történt meg a jogállam kialakítása a bíróságokon közvetlenül a rendszerváltást követően, ez miért folyamat jellegű és miért nem egy rövid idő alatt véghezvitt cselekvéssorozat? " / Idézet a A RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE című könyvből. /
Idézet az Európai Emberi Jogi Bíróság határozatából: „Az Egyezmény egyáltalán nem engedi meg a vélemény nyilvánítás szabadságának korlátozását a politikai beszédek, vagy az általános érdeklődésre számot tartó kérdések körében.”
A magyar jogállam
a rendszerváltás után 30 évvel még mindig
befejezetlen műnek tekinthető. A békés átmenet révén létrejött magyar
rendszerváltás az igazi változások bekövetkezte helyett az átmentés
lehetőségét jelentette. A békés átmenet révén a kádári időszakból
intézmények, személyek maradtak mozdítatlanságban és mint hatalmi
tényezők az alakuló új jogállam részévé váltak. Nem lett igazi
demokrácia.
Nem
történt meg a bíróságok, bírák, ügyészségek, ügyészek átvilágítása. A
rendszerváltás után is fennmaradt a diktatúra értékítélete, amely
alapján a bűnösség és tisztesség igen sok esetben a Kádár-rendszer
iránti hűség vagy engedetlenség következményeként adományozott állapot
volt.
Jogállam
tekintetében van egy megkérdőjelezhetetlen
alapfeltétel, mégpedig az, hogy csak létező jogszabályok alkalmazásával
emelhető vád és hozható ítélet. Amennyiben egyetlen olyan eset is
létezik, ami azt mutatja, hogy a bíróság nemlétező jogszabály
alkalmazásával hozott ítéletet tart hatályban és az ügyészség ennek
ismeretében sem folytat le törvényességi vizsgálatot és nem
kezdeményezi ezen ítélet, másodfokú határozat felülvizsgálatát, akkor
már általánosságban nem lehet jogállamról beszélni.
Részletek Baranyai József A RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE című könyvéből:
MAGYAR JOGÁLLAM
A DIKTATÚRA BÍRÓSÁGA LETT A DEMOKRÁCIA BÍRÓSÁGA
Diktatúrában,
demokráciában az emberek életéhez talán legközelebb álló hatalmi ág a
bíróság, amely mint a hatalom szerves része, diktatúrában az elnyomást,
demokráciában a szabadságot hivatott biztosítani. Amikor a diktatúrából
egyik napról a másikra demokrácia lesz, akkor igencsak fura helyzet áll
elő, ugyanis az elnyomás törvény általi kikényszerítésére, a megtorlás,
megfélemlítés jogi eszközökkel történő érvényesítésére szakosodott
bíráknak hirtelen irányt kell váltaniuk, mi több, azt kell tenniük, ami
ellen még az előző napon küzdöttek, a szabadságot, a demokráciát kell
szolgálniuk.
A szabadság és demokrácia szolgálata pedig nem
csupán jogalkalmazás kérdése, hiszen a jognak több olvasata is
lehetséges. Sokkal inkább szemlélet, felfogás, értékítélet kérdése,
amely nem egyik napról a másikra alakul ki, mint ahogyan nem is
változik meg egyik napról a másikra. Ez hosszabb ideig tartó folyamat,
amely címercserével, a bélyegzők cseréjével együtt nem megy végbe.
A
békés rendszerváltás kormánya a demokrácia cseppekben való adagolását
választotta, nehogy megrészegedjen a nép a túl nagy dózistól.
A
demokrácia fontos fokmérője az igazságszolgáltatás törvényes és
pártatlan működése. A tárgyilagos, elfogulatlan ítélkezésre való
alkalmasság alapvető feltétele pedig a bírák feddhetetlen múltja. Ha
valaki ma a szakmai megfelelősége mellett egy szélsőséges párt tagja
lenne vagy nyíltan szélsőséges eszméket vallana, a megtorlást,
megfélemlítést célul kitűző szervezetben szerepet vállalna, esetleg egy
elnyomó hatalom deklaráltan elkötelezett híve lenne, akkor
alkalmatlannak találnánk arra, hogy bíró vagy ügyész legyen, még talán
úgy is ha felszólításra kilépne ebből a szélsőséges pártból, felhagyna
bírált tevékenységével.
Azt talán kevesen vitatják, hogy az
MSZMP diktatórikus, szélsőséges párt volt, amely egy megfélemlítésen,
megtorláson alapuló, elnyomó, parancsuralmi rendszer vezető politikai
erejeként működött.
A rendszerváltás után a bírák, ügyészek egy
része nem azért lépett ki az MSZMP-ből, mert elege lett belőle, mert
nem értett egyet a párt politikájával, hanem azért mert erre
kényszerült. A köztársasági elnök jelölése során fölöttébb nagy
hangsúlyt kapott a pártpolitikusi múlt felemlítése. A diktatúrából
átigazolt bírák több mint nyolcvan százaléka pártpolitikai múlttal
rendelkezett, a többség mint egyszerű párttag, meghatározatlan számban
viszont mint egykori pártfunkcionárius, vagy volt pártbíró lett a
független bírói hatalom birtokosa.
A bírák többsége persze a
diktatúrában is köznapi ügyekkel foglalkozott, köznapi polgári peres
vagy büntetőügyekben ítélkezett, e fejtegetések kapcsán nem is róluk
van szó.
Volt azonban egy kisebbség, amelynek feladata a diktatúra
akaratának, erejének jogi eszközökkel történő érvényesítése volt. Őket
igen alapos szelekció révén választották ki, kevés volt a hatalommal
való együttműködés szándéka, az erre vonatkozó kinyilatkoztatás. Jóval
több kellett ennél, igazi elkötelezettségre, elhivatottságra volt
szükség a párt, a párt politikája és az eszme iránt.
Ők elvi és
szervezeti szinten is erős szállal kötődtek a diktatórikus hatalomhoz.
A diktatúra hatalmi elitjének nyilvántartott, megbecsült, fontos tagjai
voltak. Szemléletükben, értékrendjükben, látásmódjukban
megingathatatlanul azonosulniuk kellett a diktatúrával, mert csak így
lehettek képesek a diktatúra elvárásai szerint dönteni. A diktatúra
iránti kétségbevonhatatlan elkötelezettségük jelentette a garanciát a
diktatúra akaratával
egyező szocialista törvényesség érvényesítésére.
Róluk
nagy jó indulattal és a csodák befogadására képessé tevő hit birtokában
is nehezen hihető, hogy egy nap vagy akár több nap alatt képesek lettek
demokratává válni, hogy a címercserével varázsütésre megváltozott
szemléletük, értékrendjük. Akinek zsigereibe ívódott a diktatúra
szellemisége, értékrendje, felfogása, arról nehezen hihető, hogy egyik
napról a másikra a szabadság, a demokrácia elvei, értékfelfogása
szerint lesz képes dönteni és cselekedni.
Az ember nem gép, nem
átprogramozható szerkezet, ezért vannak akik úgy gondolják, hogy ennek
megváltoztatása legalább akkora feladat lenne mint a folyók irányának
megváltoztatása.
A rendszerváltás óta még egyetlen kormány sem
volt képes garantálni a jogbiztonság olyan mértékét, hogy minden
esetben, kétséget kizáróan feddhetetlen múltú bírák ítélkezzenek,
olyanok, akikről biztosan tudható, hogy nem voltak pártbírák, mivel a
rendszerváltás óta nem került sor a bírák átvilágítására.
Aki a
rendszerváltás időszakában vagy utána elővette, feszegette ezt a témát,
annak burkolt vagy nyílt fenyegetéssel adták tudtára, hogy erről jobb
hallgatni. De mi magyarok ismerjük magunkat, tudjuk, amíg itt megoldás
nem születik, addig újra és újra előkerül, még hangsúlyosabban, még
nagyobb vihart kavarva, míg nem lavinaként sodorja magával azokat is,
akiknek felelőssége nincs is benne.
Ki vitatná, hogy egy bíró
szellemisége, értékítélete, meggyőződése jelentősen befolyásolja
jogalkalmazói tevékenységét, irányt mutat a helyes és helytelen
eldöntésében. Például, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a diktatúra
iránt elkötelezett bírák számára a kapitalizmus a bűn, a gazdasági
fertő volt, a kapitalista szemléletű ember pedig megrögzött bűnöző. Ez
feltételezhetően nem múlt el nyomtalanul, így aztán a sikeres
vállalkozó, akinek jelentős vagyona, magas jövedelme van valószínűen
inkább ellenszenvre mint pártatlanságra számíthat az egykori pártbíró
szemében, aki őt a tudatalattiban rögzült ellenségkép alapján eleve
bűnösként kezeli ha a bíróság elé kerül.
A tudatalattiban
rögzült ellenségkép alapján a média is kitüntetett területnek számít,
hiszen egy igazi pártbíró szemében a jobboldali újságíró eleve
reakciós, ilyen esetben az opportunista hajlam szerencsés tényezőnek
mondható.
Még kritikusabb, ellentmondásosabb a volt pártbírák
szerepe a diktatúra idején indított politikai koncepciós perek
felülvizsgálata során. Ilyen politikai koncepciós per felülvizsgálata
során a törvénysértés felfedése, elismerése egyenlő lenne barátai,
elvtársai elárulásával, saját múltja megtagadásával. Emiatt eleve nem
várható pártatlanság, elfogulatlan tárgyilagosság.
Ez paradox
helyzet a volt politikai perek elítéltjei, a diktatúra üldözöttjei
számára is, hiszen számos esetben attól a bírótól kell jogorvoslatot
kérni, aki ezt a törvénysértő ítéletet a diktatúrában meghozta.
Tény,
hogy a ma ítélkező bírák közül számosan egyaránt esküt tettek a
diktatúrára majd a demokráciára. Az emberi jogok igazságszolgáltatásban
történő érvényesülése szempontjából nézve is sajátos helyzetet
teremtett a rendszerváltás, hiszen ma azoknak a bíráknak is a
demokrácia szelleme és szabályai szerint kell ítélkezni, akiknek a
diktatúra viszonyai jelentették a kedvezőbb, eszmei, érzelmi
szempontból jobban megélhető élethelyzetet.
A békés
rendszerváltás után egyesek több alkalommal is megpróbálkoztak nagy
nyilvánosság előtt zajló vitát kezdeményezni az igazságszolgáltatás
helyzetéről, így például a bírák átvilágításának elmaradása, a múltból
hozott pártosság, elfogultság, az önellenőrzés, egy új működési
szabályzat megalkotása tárgykörében, ám ezt ismételten erélyes
hangnemben utasították vissza, azzal, hogy árt a bíróság tekintélyének.
Mindenki tudta, hogy ez nem a bíróság tevékenységét és
tekintélyét, hanem a rendszerváltás után kialakult állapotot, a
rendszerváltás rendezetlenségét érintő, kimondottan politikai kérdés,
amit a bíróság bevonása nélkül kell megvitatni, hiszen a bíróság nem
politizálhat. Mellesleg ilyen érvekkel, ilyen indokkal a rendszerváltás
is megakadályozható lett volna.
A múltban az emberekbe kódolt
félelem, a hallgatás üdvözítő voltának még nem halványuló emléke könnyű
terepet ígér a szólásszabadságot hatalmi előjogok alapján korlátozni
kívánó hatalmi tényezőknek. Mert vannak, akik a testületi tekintély
megóvásának szükségességét biztosító bírálhatatlanság kikényszerítésére
hivatkozva vagy éppen a közbizalom megingása miatti felelősségérzettől
áthatva igyekeznek elfojtani a bírálatot, megakadályozni a diktatórikus
joggyakorlat továbbélését bizonyító példák, konkrét esetek
nyilvánosságra hozatalát.
A diktatúra sajátos szervezeti
rendszerében a bíróságoknak, ügyészségeknek kitüntetett szerepük volt.
A diktatúra hatalomérvényesítésének, önvédelmi intézkedéseinek terepe
meghatározó részben a diktatúra ügyészsége, bírósága volt. A
pártitkárok nem helyeztek vád alá és nem ítéltek el senkit. A
pártállami bíróság, ügyészség mondta ki azt, amit a pártbizottságon
megfogalmaztak. A bírák és ügyészek egy része közvetlen kapcsolatban
állt a pártbizottságokkal, ez az arány az összlétszámon belül csak
becsülhető, az amúgy is titkos adatokat valószínűen a rendszerváltás
előtt megsemmisítették.
A pártbizottságokkal szoros kapcsolatban
álló ügyészeknek, bíráknak az állampárti hierarchiát figyelembe vevő
besorolásuk volt, például egy megyei bíróság bíráját nem utasíthatta a
városi pártbizottság funkcionáriusa, ő csak a megyei pártbizottság
osztályvezetőjétől vagy rangban e felett álló funkcionáriustól
kaphatott utasítást. Ezt egyébként is presztízskérdésnek tekintették az
érintettek.
Pontos leosztás, a párthierarchia vonalát követő
szervezeti besorolás nélkül nem is működhetett volna olajozottan a
diktatúra gépezete. Viták, ütközések, sértődések lettek volna, ha nincs
pontosan kijelölve a hatalomérvényesítésben szerepet játszó személyek
helye, rangja.
A diktatúra idején az állampárt politikai
bizottsága, a KB titkárai a legfőbb ügyészségen és a legfelsőbb
bíróságon keresztül érvényesítették akaratukat, gyakorolták hatalmukat,
e nélkül akaratuk érvényesíthetetlen politikai akarat lett volna. A
bíróságok, ügyészségek pártszervezetei a hatalom és az ideológia iránti
elkötelezettség érvényesülése felett őrködtek.
A diktatúra
idején a bíróság az elnyomó hatalmi gépezet legfontosabb egysége volt.
A diktatúra bírósága kötelezően végrehajtotta az állampárt utasításait,
noha azok számos esetben az akkori hatályos törvényekkel ütköztek, mi
több, megvalósították az akkori törvények szerinti igazságszolgáltatás
elleni bűncselekmények, így a hivatali visszaélés, mentőkörülmények
elhallgatása és hamis vád tényállásait.
Tagadhatatlan, a magyarországi diktatúra bírósága lett a magyar
demokratikus jogállam bírósága.
Az
állampolgárok elvárása szerint viszont a diktatúra bírósága és a
demokratikus jogállam bírósága között legalább akkora különbség
kellene, hogy legyen, mint amekkora különbség van a diktatúra és a
demokrácia között.
A rendszerváltás nem terjedt ki a bíróságok
átszervezésére, személyi állományának átvilágítására, a demokratikus
jogállam állampolgárainak igényét kielégítő, a demokratikus jogállam
követelményeinek maradéktalanul megfelelő működési szabályzat és
eljárási rend megalkotására, a független és ellenőrizetlen hatalommal
felruházott bíróság önellenőrzési mechanizmusának, adminisztratív
rendjének, szervezeti feltételeinek kidolgozására.
Ez politikai, államszervezési, jogalkotási és nem a bíróságok
tekintélyét érintő kérdés.
Az
állampolgárok demokráciában, jólétben szeretnének élni, olyan
demokráciában, amely biztos alapokon nyugszik, amelyben létezik a
jogbiztonság és amelyben egyértelmű, vitathatatlan a jogértelmezés.
Az
Antall-féle békés rendszerváltás azt eredményezte, hogy a hatalmi ágak
között létezik egy a diktatúrából átemelt, diktatórikus gyökerekkel és
hagyományokkal rendelkező – nem választott és nem választható – hatalmi
ág, az igazságszolgáltatás, amely legfőbb őre kellene, hogy legyen a
demokráciának, a demokratikus jogállamnak.
Az
igazságszolgáltatás ellenőrizhetetlen és leképezhetetlen személyi
összetételű testület kezében van, amelyben egyszerre van jelen a
diktatúrából hozott szemlélet és értékítélet valamint a jogállam, a
demokrácia iránti elkötelezettség.
Nem lehet tudni a diktatúra
bírái közül kik voltak pártbírák, a pártállam elkötelezett hívei, kik
közömbösek és kik voltak a diktatúra ellenségei.
Ezek a kételyek
igen jelentős bizonytalansági tényezőt, az elfogultság, a pártatlanság,
a tisztességes bírósági eljárás érvényesülése tekintetében
megbecsülhetetlen kockázati tényezőt jelentenek főként a sajtóperek, a
kapitalista gazdaság cselekményeinek megítélésében vagy akár
választásokkal kapcsolatos jogviták eldöntésében, továbbá a
szólásszabadság értelmezésében, az emberi jogi panaszok, a gyülekezési
szabadság
megítélésében és nem utolsó sorban a diktatúra idején indított
politikai koncepciós perek felülvizsgálata során.
A
politikai koncepciós perek pikantériája, hogy ezen ügyekben is a
bíróság hozott ítéletet, noha a perek vádlottjai nem a törvénnyel,
hanem az állampárttal kerültek szembe.
Ehhez kapcsolódóan érdemes
idézni a Legfelsőbb Bíróság elnökének egyik napilap 2001 október
elsején megjelent számában nyilvánosságra hozott nyilatkozatát:
„A
jogállam kialakítása folyamatosan zajlik a bíróságokon, a bírói karon
belül. Ennek egyik oka, hogy a rendszerváltás során a bírói kart
semmilyen átvilágítás nem érintette.”
A Legfelsőbb Bíróság
elnökének nyilatkozata az állampolgár részéről úgy értelmezhető, hogy a
bíróságokon csak részlegesen, meghatározhatatlan körben és mértékben
teljesült a jogállamiság, a jogbiztonság, a demokrácia érvényesüléséhez
nélkülözhetetlen átalakulás, és meghatározhatatlan körben, mértékben
nem sikerült megváltoztatni azokat a viszonyokat, amelyet a
diktatórikus múltban a pártállami hatalom akaratának érvényesítésére
kiválogatott bírák szemlélete, erkölcsi értékrendje, viszonyulása
tükröz illetve jelenít meg.
Ez viszont kétségessé, egyes
esetekben lehetetlenné teszi a diktatúra időszakában politikai
koncepciós perekben hozott határozatok pártatlan és tárgyilagos
felülvizsgálatát.
Az is elgondolkoztató, hogy e megnyilatkozáson
kívül nemigen lehetett hallani a bíróságot érintő rendszerváltó
változtatásról, olyan koncepcióról, cselekvési tervről, intézkedési
sorozatról, amely azt a lépést jelenthette volna, amelyet a diktatúra
bíróságának kell megtennie ahhoz, hogy a demokrácia, a demokratikus
jogállam bíróságává váljon.
Nem tudható, hogy konkrétan milyen
mögöttes tartalomra utalt a Legfelsőbb Bíróság elnökének nyilatkozata,
milyen elképzelések, intézkedések segítették a jogállam kialakítását a
bíróságokon. Amennyiben voltak erre irányuló koncepciók, azok titkosak
maradtak, noha az állampolgároknak joga és igénye lett volna ezek
megismerésére.
Látjuk, tudjuk, a titkok és csodák országában élünk!
Mi
köznapi és köznapibb állampolgárok, akik soha nem lehetünk egyenlőbbek
– jó esetben egyenlők – nem tudhatjuk, hogy meddig jutott a jogállam
kialakítása a bíróságokon, amely viszont 2001 októberében még javában
zajlott. Jogos kérdésünk: mikor és kitől lehet erről részletesen
hallani? Egyáltalán miért titkos a bíróság átalakításának és
átvilágításának kérdése illetve problémája?
Még jó, hogy a rendszerváltásról szóltak, és az erre vonatkozó
információt nem titkosították ötven évre.
Számos
állampolgár nevében az is megkérdezhető: miért nem történt meg a
jogállam kialakítása a bíróságokon közvetlenül a rendszerváltást
követően, ez miért folyamat jellegű és miért nem egy rövid idő alatt
véghezvitt cselekvéssorozat?
Ha pedig ez a rendszerváltás titkos
forgatókönyvében a hatalomátadás megjelölt feltétele volt, akkor ki
kell mondani – örökre úgysem titkolható –, hogy a bíróságokon nem
történt meg – mert a titkos alku miatt nem történhetett meg – a
rendszerváltás.
A bíróság az állampolgárok felett közvetlen
hatalmat gyakorló független hatalmi ág, nem mindegy, hogy egy
demokratikus szemléletű, felépítésű testület vagy diktatórikus
szemlélettel és ideológiai kötődéssel, állampárti értékrenddel,
diktatórikus jogalkalmazási tapasztalattal, rutinnal rendelkező bíróság
jutott független, ellenőrizetlen hatalomhoz.
Mivel a diktatúra
bíróságából jött létre a demokratikus jogállam bírósága, így a
rendszerváltó folyamatból a bíróságot sem lehet kiemelni. Azt a magyar
állampolgárok soha nem fogadnák el, hogy a magyar rendszerváltásban
továbbra is érvényesülő elv, hogy vannak egyenlők és egyenlőbbek,
vannak, akiknek keresztül kell menni a tisztítótűzön és vannak akiknek
nem.
REFORMKÖRÖK A BÍRÓSÁGOKON
A
kilencvenes évek elején, a rendszerváltást követően többször lehetett
hallani arról, hogy egyes bíróságokon reformkörök,
reformcsoportosulások jöttek létre azokból a bírákból, akik
szívügyüknek tekintették az új, jogállami bíróság létrehozását.
Reformelképzeléseik
nagyjából egyeztek, így például a „demokráciaszűrő” létrehozása, a
bíróság működési szabályzatának újraalkotása, az önellenőrzés
megvalósítása, a bíróságokon etikai fórum létrehozása vagy például a
bíróságok vezetőinek kiválasztása, feddhetetlenségi szűrése,
átvilágítása tekintetében.
Úgy gondolták, hogy kezdeményezésük
érdeklődést és támogató segítséget vált ki a társadalomból, mi több a
politika irányából is, hiszen most van itt a nagy változások,
változtatások ideje és ők kívülről kapják meg majd azt az erkölcsi
illetve politikai támogatást, amely reformelképzeléseik végig vitelét
segíti.
A kezdeményezők remélték, hogy mozgalmuk felerősödik és
a változtatásokat szorgalmazó irányzat vezéralakjai lesznek, majd pedig
a változtatásokat ellenzőkkel szemben ők juthatnak vezetői posztokhoz,
így személyükben is garantálhatják a bírósági reform gyors
véghezvitelét.
Mint az állampolgárok többsége, ők is csalódtak a
rendszerváltásban. A politikától semmilyen támogatást nem kaptak,
mozgalmuk csupán a szóbeszéd szintjén terjedhetett,
médianyilvánossághoz egyáltalán nem jutottak, a változtatásokat
ellenzők kiszorították őket, súlytalanná váltak, így mozgalmuk
reformtörekvéseikkel együtt elhalt.
A köznapi állampolgár
szemszögéből nézve pedig az lenne a kívánatos, ha a bíróságon belül a
reformok iránt elkötelezett, reformelképzelésekkel rendelkező bírák
fogalmaznák meg a szervezeti struktúra, a működési szabályzat, az
önellenőrzés, az erkölcsi követelmények tekintetében az új elvárásokat,
a változtatásokra irányuló javaslatokat, akár e célok képviseletére
reformköröket, reformcsoportokat alkotva, a már ismert példa
folyatásaként.
A köznapi állampolgár szemszögéből nézve persze
már az is jelentős előrelépés lenne, ha nyilvánosságra kerülne a
bíróság jelenlegi működési szabályzata illetve szervezeti szabályzata –
közzétennék az interneten –, megismerhetővé válna a bíróság jelenlegi
önellenőrzési mechanizmusa, közzétennék a Rákosi-időszakban majd Kádár
idején hozott és hatályba léptetett titkos jogszabályokat,
tájékoztatást adnának róla, hogy ezeket mikor, milyen jogszabállyal
törölték vagy még léteznek-e hatályban lévő titkos jogszabályok.
A TITKOS JOGSZABÁLYOK
A
Rákosi idején született titkos jogszabályok egy részét a
jogszabályhelyek lejegyzése miatt teljesen más cím alatt, más
tartalomra utaló megnevezéssel jelentették meg a közlönyökben. Erre
példa a katonák dezertálását súlyos fegyházbüntetéssel illetve
halálbüntetéssel sújtó titkos jogszabály jegybanki jogszabályként való
közzététele.
Egy televíziós műsorból ismerhettük meg annak a
kiskatonának a történetét, aki vadászrepülőgéppel akart külföldre
szökni és akit a szökés kísérlete miatt tizenegy év fegyházbüntetésre
ítéltek. Miniszteri utasításra a szüleit is fegyházbüntetéssel
sújtották, pedig ők nem tudtak fiúk tervéről. Az ártatlan szülőket –
akik nem voltak részesei, segítői a szökési kísérletnek, de nem is
tudtak róla – az akkor létező és nyilvános jogszabályok alapján nem
lehetett volna vád alá helyezni és elítélni. A miniszter szóbeli
utasítása az akkori ismert törvények szerint sem számított a bíróság
által – a büntetőjogi felelősség megállapítására és büntetés
kiszabására – alkalmazható jogszabálynak.
A diktatúra és a
demokrácia közötti jogfolytonosság alapján az ártatlanul elítélt szülők
– akiknek úgy tudni a vagyonát is elkobozták – ma is, a rendszerváltás
után is büntetett előéletű személyeknek számítanak. Nem lehet tudni,
hogy pontosan vagy akár nagyságrendileg mekkora a titkos jogszabályok
alkalmazásával született ítéletek száma, csupán azt lehet tudni, hogy
ezek jogkövetkezményei ma is érvényesek.
Felderíthetetlen, hogy
a kádári diktatúra idején mennyire szűkült le a titkos jogszabályok
köre, történtek-e hivatalos intézkedések azok egészének vagy részének
törlésére, vagy csupán titkos pártutasítás rendelkezett arról, hogy a
továbbiakban mellőzni kell azok alkalmazását, ami valójában azt is
jelentheti, hogy ma is hatályban lévő, ám a nyilvánosság előtt
ismeretlen diktatórikus jogszabályok léteznek egy demokratikus
jogállam jogrendjében.
Közismert,
hogy a kádári diktatúra idején is alkalmaztak titkos jogszabályokat,
politikai koncepciós perekben a hatályos joganyagban nem található
jogszabályok megsértésére hivatkozva állapították meg a büntetőjogi
felelősséget, erre konkrét példa az ENERGETIKA-perben született ítélet.
Az
ENERGETIKA-perben hivatkozás szintjén megnevezett
jogszabályokat
– amelyre alapozva a bíróság a büntetőjogi felelősséget megállapította
– az Igazságügyi Minisztérium Jogi Főosztálya sem volt képes
beazonosítani, de az nem szerepel a Magyar Közlöny egyetlen számában
sem.
A titkos jogszabályok létezése illetve megszüntetése
politikai, jogpolitikai kérdés, amelynek rendezése elkerülhetetlen a
rendszerváltás befejezéséhez.
Jogállam tekintetében van egy
vitathatatlan kritérium és megkérdőjelezhetetlen alapfeltétel,mégpedig
az, hogy csak létező jogszabályok alkalmazásával emelhető vád és
hozható ítélet. Amennyiben egyetlen olyan eset is létezik, ami azt
mutatja, hogy a bíróság nemlétező jogszabály alkalmazásával hozott
ítéletet tart hatályban és az ügyészség ennek ismeretében sem folytat
le törvényességi vizsgálatot és nem kezdeményezi ezen ítélet, másodfokú
határozat felülvizsgálatát, akkor már általánosságban nem lehet
jogállamról beszélni.
A rendszerváltás kezdete óta mindegyik
igazságügy-miniszter találkozott ezzel a problémával és hallott az
Energetika-perről mint a diktatórikus jogalkalmazás iskolapéldájáról,
de egyiknek sem sikerült elérni, hogy Magyarországon megvalósuljon a
jogállam azon alapvető feltétele, hogy csak létező jogszabályok
alkalmazásával hozott bírósági ítéletek tarthatók hatályban.