FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF  A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

RENDSZERVÁLTÁS MAGYAR  MÓDRA 

Mint ahogyan sajátos volt a magyar szocializmus, ugyanúgy sajátos lett a rendszerváltásunk is.

A szocialista táborban vitathatatlanul nekünk volt a legrafináltabb politikai elitünk. Ennek köszönhettük, hogy jobban éltünk mint a szögesdróton belül mások. A magyar kreativitás, a magyar találékonyság minden téren megmutatkozott. Mi tudtunk a legkedvezőbb feltételekkel hitelt felvenni, sőt egyáltalán hitelt kapni a Nyugattól. Nálunk nagyobb volt a szabadság foka a gazdaságban, nagyobb volt a mozgástér a gazdasági reformok és a külkereskedelem viszonylatában is. 

A rafinált magyar politikai elit műve volt a békés rendszerváltás is, amely voltaképpen a hatalmuk átmentését célozta. A békés rendszerváltás egy másik nézőpontból viszont a rendszerváltó forradalom ellopását jelentette. Ellopták a gyökeres változtatás lehetőségét, a megújulás katartikus élményét hordozó rendszerváltó forradalmat.

Az igazsághoz azonban hozzá tartozik az is, hogy a békés rendszerváltás, a békés átmenet nem egyedülien az állampárti elit érdekét szolgáló megoldás volt, jó megoldásnak találta azt több ellenzéki csoportosulás  és főként annak vezetője is.  Az ő megközelítésük szerint a pártállamot csak jogi eszközökkel, jogállami módszerekkel lehet lebontani, aminek viszont cáfolatát jelentette a csehek bársonyos forradalma.
A forradalom, akár egy olyan békés, kulcscsörgetős forradalom, mint amilyen cseheknél volt, a kiszámíthatatlanság, a véletlenszerűség térnyerését jelenthette volna, ahol pillanatok alatt új személyek, új politikai erők kerülnek a felszínre, a meglévők pedig süllyesztőbe. Új jelszavak, új programok jönnek, melyek felülírják a már meglévőket.

Forradalom, akár egy békés, kulcscsörgetős forradalom esetén egyszer csak előlép valaki és kijelenti, hogy vége annak ami eddig volt. Az ellenzéki erők és vezetőik egy része kimondottan félt ettől. Féltette a már meglévő pozíciót, befolyást, idegenkedett a forradalomtól, a vértelen, békés forradalomtól is, nem az ő műfajuk volt a forradalom. Az ő műfajuk a kiegyezés volt, ebben volt gyakorlatuk, tapasztalatuk. Kiegyezés ismert, biztos partnerekkel.

A forradalom a meglévő ellenzéki erők, pártok egy részének biztos pozícióvesztést, háttérbeszorulást jelentett volna, új erők felbukkanását, riválisok, vetélytársak előkerülését, és főként egy jóval szélesebb körű megmérettetést. Egy forradalom, egy békés, bársonyos, kulcscsörgetős forradalom teljesen átrajzolta volna a magyar politikai palettát, más lett volna a leosztás, míg a kiegyezésen alapuló békés átmenet a tulajdonképpen már létező viszonyok tekintetében csupán az alá-fölé rendeltségben jelentett változást, amúgy pedig a létező, kiegyezésen alapuló politikai struktúra továbbvitelét eredményezte.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

AZ ÁTVÁLTOZÁS EGYSÉGES KÉPESSÉGE 

 
A kádári diktatúra idején a magyar politikai elitet szavakban és tettekben is megnyilvánuló elkötelezettség jellemezte a szocializmus eszméje és a szocialista egyenlőség iránt, melyért bármikor, bármilyen módszerrel készek voltak harcolni. Ezt bizonyítandóan butikosokban, lángossütőkben, büfésekben keresték a rendszer ellenségeit, a harácsoló kapitalista jellemeket és minél többet igyekeztek lebuktatni, börtönbe juttatni közülük, had hulljon a férgese.

A rendszerváltás után mintha csoda történt volna, mintha varázsütésre feje tetejére állt volna a világ!  A bigott kommunisták, a hívő moszkoviták a magyarországi kapitalizmus motorjai lettek. Élen jártak a privatizációban, a piacgazdaság kiépítésében, mindabban, ami a kapitalizmust jellemzi, holott ennek előtte a kapitalizmus legyőzéséért vérüket adták volna.

A történelem egyik legnagyobb jellemváltozása ment végbe egységesen! Az egyenlősdi élharcosai pillanatok alatt elfeledték küldetésüket. Bebizonyosodott, hogy  a szocializmus eszméjét bárhol, bármikor képes felülírni  a meggazdagodás lehetősége.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

A RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE

Kevesen tudják pontosan, hogy kik és hol készítették. Ami biztosra vehető: létezett a rendszerváltás titkos forgatókönyve. Már a rendszerváltás előtt a bennfentes politikai folklór részét képezték az erről szóló történetek. Többen eskü alatt állítják, hogy amikor készült már tudtak róla, mások pedig titokban kimásolt fejezeteket is olvastak belőle. Ami a pártos és pártatlan elemzők szemszögéből nézve sem nagyon vitatható: Magyarországon az állampárti elit számára a békés rendszerváltás megtervezése, annak tárgyalásos úton történő kierőltetése jelentette az egyetlen lehetőséget a hatalom átmentésére. A bizonyosságot azonban mégsem ez jelenti, sokkal inkább a cáfolhatatlan egybeesés, amely a titkos forgatókönyv közszájon forgó fejezetei és az események alakulása között fennáll.

A rendszerváltás titkos forgatókönyve a maximum elérésére törekedve lett kimunkálva, számításba véve, hogy annak úgyis csak egy része teljesülhet. Optimista forgatókönyv volt, annak ellenére, hogy akkor már nyilvánvalóvá vált: a szocializmusnak nevezett formáció – ami valójában baloldali diktatúraként működött – megbukott. Tudták, a hatalom ugyan még bizonytalan ideig a kezükben van, de a váltás, a változás nem kerülhető el.

Akkor közülük senki nem remélte, mert józan ésszel nem is volt hihető, hogy a forgatókönyv csupán szerény kívánságlistának bizonyul majd, mert a valóság jóval meghaladja a képzeletet, a remélhető maximumot is messze túlszárnyaló eredményt hoz számukra a rendszerváltás. Akkor senki nem gondolta, hogy egy jobboldali konzervatív kormány alatt nem a jobboldal szekértolói, hangadói, hanem meghatározó számban ők, a volt pártfunkcionáriusok és a pártállam egykori befolyásos személyiségei lesznek igen rövid idő alatt milliárdosok, azok, akik előzőleg még felelősségre vonástól tartottak, üldöztetéstől rettegtek. Akkor még nem sejtették, hogy a valóság csodálatosabb tud lenni mint az álom.

A másik oldalon lévők szintén nem hitték, nem gondolták, hogy majd így alakulnak a dolgok. Nekik nem volt forgatókönyvük, de elképzelésük igen. Igazi rendszerváltást akartak, merthogy eredetileg erről volt szó. Ez volt beígérve, ezt hirdették a szónoklatok, és ehhez akkor a lehetőség teljes mértékben adott volt. Olyan rendszerváltást akartak, ami valóban leváltja azt amiben részük volt, ami olyan országot hoz létre, ahol majd több lesz a jó és kevesebb a rossz. Olyan országot akartak, ahol majd szabadságot, demokráciát, jólétet hozó törvények születnek. Ők nem csak változtatást, hanem váltást akartak. Új rendszert a régi helyett, mert nem csupán a régi reparálása, átszabása volt a cél.

Aztán megmagyarázták nekik, hogy csak a rendszerváltoztatás a járható út. A rendszerváltás szemantikai okok miatt sem lehetséges, merthogy váltani csak inget szokott az ember. Elmaradt a beígért „nagytakarítás” is, nem váltották le a bankok, vállalatok vezetőit, az államigazgatás fontos döntési pozícióban lévő hivatalnokait, amely pedig elengedhetetlen feltétele lett volna annak, hogy a jobboldal elképzelése szerinti privatizáció jöjjön létre. A jobboldaliak úgy gondolták, mivel ők nyerték meg a választásokat logikus, hogy majd közülük kerülnek ki a milliárdosok, a privatizáció révén pedig a jobboldalhoz tartozó új tulajdonosok kezébe kerül az állami vagyon jelentős része.

Antall Józsefet többször figyelmeztették párttársai – néha indulatos érveléssel –, hogy a „nagytakarítás” elmaradása a választók akaratával, a kormányzati szándékkal ellentétes történelmi helyzetet, mi több elrendezettséget teremt Magyarországon, mely hoszszú időre meghatározza a tulajdonosi viszonyokat, a gazdasági elit körét és orientációját.
Megmásíthatatlan tény, hogy a rendszerváltás, a privatizáció nyertese a állampárti gyökerekkel rendelkező baloldal lett. Az első szabad választást megnyerő jobboldal az általa hatalomba emelt jobboldali konzervatív kormány kormányzása idején vált a rendszerváltás vesztesévé, csatát vesztett a állampárti gyökerekkel rendelkező baloldallal szemben. Mindez előre meg volt írva egy forgatókönyvben!

Úgy mondják, Magyarországon a nyolcvanas évek végén két hatalmi centrum létezett az MSZMP-ben. Az egyik az intézményes hatalmat gyakorló, politikai küzdelemben önmagát megmutató, Németh, Horn, Pozsgay, Szűrös, Nyers nevével fémjelzett hatalmi centrum, az úgynevezett reformerek csoportja. De úgy tudni létezett egy másik titkos hatalmi centrum is, amely politikusi és személyes sorsát, továbbá az általuk képviselt pártelit jövőjét nem óhajtotta a választói akaratra bízni, még kevésbé a véletlenre, és végképpen nem egy kiszámíthatatlan, hirtelen fordulatra, egy spontán forradalomra. Mivel jó elemzőik voltak, tudták, hogy a változás elkerülhetetlen, bár ezt már 1984-ben megmondták nekik, de akkor még nem volt látható a fordulópont ideje.

A titkos hatalmi centrum berkeiben egybehangzó vélemény volt, hogy egyetlen elfogadható megoldás létezik: irányítottá kell tenni az elkerülhetetlen változást, mindenképpen meg kell előzni a forradalmat vagy bármilyen kiszámíthatatlan esemény bekövetkeztét. Ez csak úgy lehetséges, ha ők kezdeményeznek, ők tervezik és szervezik meg a változtatás menetét, nem engedik ki kezükből az események irányítását. Abban is egyetértés alakult ki, hogy tárgyalóasztalhoz kell ültetni az ellenzéket, illetve az ellenzék azon részét, amely hajlandó tárgyalásos úton rendezni a rendszerváltást.

A formálódó új politikai elit tagjai közül olyan partnereket kell találni, akikkel szót lehet érteni, ehhez fel kell kutatni a közös érdekeket. Megtervezett, összehangolt cselekvésre van szükség, a tét óriási! Hibázni nem szabad, mert minden elveszhet! Ezt csak tervszerűen lehet megcsinálni, ehhez pontos eligazítást adó forgatókönyv kell, amely rögzíti a kitűzött célokat, az események kívánt alakulását, a változás menetét, meghatározza a lényeges feltételeket, kikötéseket, a személyi kérdésekben követendő instrukciókat. Úgy tudni, a rendszerváltás titkos forgatókönyvét kimunkáló és a megvalósítást szervező érdekcsoport tagjai közül már szinte senki nem foglalkozik politikával, közülük többen milliárdosok lettek.

A FŐ CÉLOK

A rendszerváltás titkos forgatókönyve öt nagy témakörre koncentrált, ezek vonatkozásában jelölte meg az elérni kívánt célt, határozta meg a járni szükséges utat és adott konkrét eligazítást.

1. Felelősségre vonások, leszámolások megelőzése.
A rendszerváltás előtti időszakban bármely szinten hatalmat gyakorlók közül senkit nem üldözhetnek, senki ellen nem indíthatnak vizsgálatot vagy eljárást, senki ellen nem emelhetnek vádat. Alapelvként kezelik azt a nézetet, hogy általánosságban ugyan diktatúra volt, de ez konkrét esetekben nem bizonyítható.

2. Bíróság, ügyészség átemelése.
A diktatúra bíróságának, ügyészségének személyi állományát mindenfajta vizsgálat, ellenőrzés, átvilágítás nélkül átemelik az új rendszerbe és független hatalommal ruházzák fel. A bírák, ügyészek múltját, állampárthoz való kötődését, a hivatali visszaéléseket nem firtatják, feddhetetlen múltúnak nyilvánítják őket. Nem vizsgálják, hogy kik voltak a közvetlen pártirányítás alatt tevékenykedő pártügyészek, pártbírák, akik a koncepciós perekben eljártak.

3. Leváltások, elbocsátások elkerülése.
A diktatúra közigazgatásának személyi állományát nem váltják le, a közigazgatásban nem lesznek elbocsátások, legfeljebb nyugdíjazások. A kormányzati hatalomban a felső politikai vezetők szintjén lesz váltás, de a diktatúra idején hivatalban lévő közigazgatási államtitkárokat a helyükön hagyják. A politikai hatalmukat feladó párttitkárok, pártfunkcionáriusok elhelyezkedését segítik, a pénzügyi, gazdasági szférába történő beilleszkedésüket nem akadályozzák, a bankok, biztosítók, állami vállalatok, intézmények vezetői posztjaira történő kinevezésüket jóváhagyják.
A privatizáció irányán, módján, folyásán nem változtatnak.

4. Miniszterelnök személye.
Csak az egyezségben résztvevő állampárt által elfogadott miniszterelnök-jelölt kerülhet hatalomba, csak ő kaphat médiatámogatást.

5. Média.
Újságírókat, szerkesztőket, riportereket, rendezőket nem távolíthatnak el állásukból a szocializmus idején végzett tevékenységük miatt.

A rendszerváltás titkos forgatókönyve voltaképpen a hatalomátmentés forgatókönyve volt. Pontosan meghatározta azokat a területeket, személyi köröket, amelyek érinthetetlenek voltak, amelyeket címercserével átemelnek az új, demokratikus jogállamnak nevezett formációba. Elsődleges cél a múlt alacsony és magas szintű hatalomgyakorlóinak a felelősségre vonását törvényi, intézményi, személyi szinten lehetetlenné tevő elrendezettség megteremtése, továbbá a politikai hatalom pénzhatalomra történő átváltása volt.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

A KIVÁLASZTÁS   

Több változat is ismert, de az lehet az igazi, amely szerint Szentágothai János találta ki Antall Józsefet. Nem ő jelentkezett az ötlettel. Az állampárt befolyásos személyiségei kérték arra, hogy ajánljon olyan személyt, aki az elkerülhetetlen bekövetkezte után alkalmas lenne miniszterelnöknek. Szentágothai nem volt baloldali, de jó viszonyban volt a pártállam vezetőivel. Több cikluson keresztül országgyűlési képviselő volt a diktatúra idején, az állampárt kitüntette bizalmával, amikor megválasztották a Tudományos Akadémia elnökének. Tipikus átjáró volt, akit mindkét oldalon respektáltak. Amikor megkérdezték Szentágothait, hogy kit tartana alkalmasnak a másik oldalról miniszterelnöknek – akit az ellenzékiek többsége is elfogadna – ha egy tárgyalásos úton létrejövő megegyezés eredményeként átadnák a hatalmat, nem sokat gondolkodott. Egyből Antall nevét említette, akit jól ismert, akivel igen jó viszonyban volt.

A politikai folklór szerint már a kerekasztal tárgyalások megkezdése előtt lehetett tudni, hogy a rendszerváltás utáni miniszterelnököt Antall Józsefnek hívják. Antall mellett persze más nevek is terítékre kerültek, de a kommunisták számára Antall József személye jelentette az elfogadható megoldást. Antall 1956 után soha nem fordult szembe a hatalommal, nem kellett megregulázni, nem kellett koncepciós pert indítani ellene. Antall Józseffel voltaképpen nem volt baja a kádári diktatúrának. 

Tipikus kiegyezőnek tartották, aki nem volt híve a konfrontációnak. Az állampárti stratégák körében nagyjából egyező vélemény volt, hogy Antall József személyében olyan jelöltet találtak, aki biztos, hogy a konfrontáció helyett a kompromisszumot választja, akinek az államképe közelebb áll a létező állapothoz mint például a liberálisoké.

Antall a Horthy-időszak államának modernizált változatában gondolkodott, amelyben meghatározó a tekintélyelvűség. Ugyancsak Antall mellett szólt, hogy tekintélye volt a konzervatívok között, hallgattak rá, Antall személyét egyaránt elfogadták a kiegyezők és a kollaboránsok is. Azzal is tisztában voltak, hogy Antall Józsefben mély nyomot hagyott Nagy Imre miniszterelnök kivégzése, az 1956-os eseményeket követő leszámolás, amely a félelemmel határos óvatosságra, visszafogottságra késztető hatást jelenthet döntéseiben is.

Tény, hogy Antall József a diktatúra idején a diktatúra egyik intézményének főigazgatója volt, soha nem került összeütközésbe a hatalommal, megkapta a munka érdemrend arany fokozatát. Antall számára más volt az ellenzéki lét, mint azok számára, akiket a hatalom üldözött, akik ellen koncepciós pereket indítottak, akiket bebörtönöztek, akiknek már az nagy engedmény volt ha munkához juthattak. Neki biztos állása, magas beosztása volt, olyan kitüntetést kapott a rendszertől, amelyet csak a hatalom elkötelezettjei, kegyeltjei kaphattak meg. Azt pedig Antall is pontosan tudta, hogy nagy álma, az, hogy miniszterelnök legyen csak valamifajta kiegyezés eredményeként, egy békés átmenet révén magvalósuló hatalomváltással teljesülhet.

Antall egyébként is viszolygott a forradalomtól, ha forradalom, akár egy békés, kulcscsörgetős forradalom révén következik be a rendszerváltás, ott Antall feltehetően csak másodrangú szereplő lehetett volna. Sem a diktatúra idején betöltött főigazgatói beosztása, sem az állampárttól kapott magas kitüntetése, a munka érdemrend arany fokozata nem erősítette volna forradalmári hitelességét. Szinte bizonyos, hogy Antall nem lett volna miniszterelnök, ha egy békés forradalom hozza el a változást, akkor más körülmények lettek volna a meghatározóak, más típusú vezetők kerültek volna előtérbe.

Kevés részlet ismert arról, hogy Antall hogyan került a kisgazdák képviseletében az ellenzéki kerekasztal tárgyalódelegációjába, majd a kisgazdákat elhagyva hogyan lett az MDF elnöke, holott e két dolog meghatározó jelentőségű volt abban, hogy Antall József közszereplőként szóhoz jutott, ismertséget szerzett, majd az MDFminiszterelnök-jelöltje lett.

Nincs elég hiteles információ arról sem, hogy az MDF elnökévé történő megválasztásában az MSZMP befolyással bíró köreinek volt-e szerepe, ha igen milyen illetve mekkora szerepe? E tekintetben nem szabad figyelmen kívül hagyni azon tényt, hogy az MDF-nek két évig olyan alapszabálya volt, amely szerint az MDF tagja az MSZMP tagja is lehetett, ami fordítva is igaz volt, az MSZMP tagja tag lehetett az MDF-ben is. Ennek gyakorlati előnye, hogy a párttag mindig azt az igazolványt mutathatta fel amelyik előnyösebbnek tűnt, de volt egy jóval fontosabb vetülete is.

E szabály elvileg – és a gyakorlatban is – két éven keresztül lehetővé tette, hogy az MSZMP beszivárogjon az MDF-be, ott befolyást gyakoroljon a politikai irányvonalra, akár az MDF elnökének megválasztására. Radikális jobboldaliak nem hallgatták el azon véleményüket, hogy az MDF ezen az úton haladva az MSZMP fiókszervezetévé válik. Nem lehet tudni, hogy például százalékos mértékben mekkora volt ez az átfedés, milyen hozadéka volt az MSZMP titkos hatalmi centruma számára ennek az átjárásnak, milyen mértékű és mennyiségű információhoz juthattak ezáltal, mekkora segítséget jelentett ez a rendszerváltás titkos forgatókönyvében vázolt célok megvalósításához?

Az ismert, hogy Antall 1988 késő őszén jelent meg a kisgazdapárt berkeiben és nem titkolta, hogy vezető szerepre pályázik. Először a főtitkári posztra aspirált, de kisvártatva már elnöki ambícióiról beszélt. Az említésre érdemes események közül elsőként talán a kisgazdák Pilvax kávéházban, 1988 november 18.-án megtartott alakuló ülését kell kiemelni, amelyen Antall is részt vett, felszólalásával nem kis vitát kiváltva. Antall azt javasolta, hogy a kisgazda párt Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét vegye fel, bár egyenlőre óva inti a jelenlévőket, hogy újra indítsák a pártot, mert vele személyesen közölték, hogy a belügyminisztérium illetékes szervei nem engedélyezik a többpártrendszert. Antall a jelenléti ívre ráírta, hogy jelenléte nem jelenti egyben az egyetértést.

A következő ismert esemény a Független Kisgazdapárt nagyválasztmányának ülése, amelyet 1989 június 3.-án és 4.-én tartottak Érden, amelyen részt vett Antall József is. Antall ekkor már egyértelművé tette, hogy szeretne a kisgazdapárt elnöke lenni, de ennek ellenére nem került fel a jelöltlistára, mint ahogyan Torgyán József sem, aki a pártfőügyészi posztra pályázott.

A nagyválasztmány úgy döntött, hogy aki nincs rajta a hivatalos jelöltlistán az „vigaszágon” kerülhet fel, ha a jelen lévő 437 küldöttből legalább 100 feláll, így jelezve támogatását. Úgy tudni, hogy Antall támogatására senki nem állt fel, Torgyán pártfőügyésznek történő jelölését viszont több mint százan felállva támogatták. A száraz tények szerint Antall nem került fel a jelölt listára, Torgyán viszont igen. Antall számára ott Érden vált nyilvánvalóvá, hogy a kisgazdák között nem kap akkora támogatást, hogy a párt elnöke, majd később miniszterelnök-jelölt lehessen.

Van még egy, a széleskörű nyilvánosság számára ismeretlen dátum, amely viszont meghatározó lehetett a rendszerváltás, Antall József személyes sorsa, Antall József miniszterelnökké választása és a rendszerváltás ilyeténképpen való alakulása szempontjából. 1988 december 6.-án egy valószínűen igen fontos megbeszélés zajlott le Antall József főigazgatói irodájában, amelyen egyik oldalról egyedül Antall József, másik oldalról az MSZMP hat prominens személyisége vett részt.  Antallt erre a megbeszélésre senki nem hatalmazta fel az ellenzék részéről, mi több, erről az ellenzék politikai erői nem is tudtak, erről Antall később sem tájékoztatta az ellenzéket. Ez egy titkos tárgyalás volt, még jóval a kerekasztal tárgyalások megkezdése előtt, sőt a kisgazdák 1989 június 3.-án megtartott nagyválasztmányának ülése előtt.

Az 1988 december 6.-ai titkos tárgyalás később, az MSZMP köreiből kiszivárgott információk alapján vált szűk körben ismertté. A politikai folklór szerint ezen a tárgyaláson született meg a tényleges megállapodás a békés rendszerváltásról és arról, hogy a békés rendszerváltást mint miniszterelnök Antall József fogja levezényelni. A Nemzeti Kerekasztal és az ott zajló tárgyalások már csupán a díszletet és a koreográfiát jelentették a nagy mű megjelenítéséhez. Természetesen ez sem zajlott simán, adódott egy pont, amikor felsejlett a békés átmenet kudarca, amikor úgy tűnt, hogy szétugrik az ellenzéki oldal.

Az MSZMP a közjogi kérdések mellett gazdaságpolitikai és társadalompolitikai kérdésekben is megállapodást akart kicsikarni, Antall közbenjárására, kifejezett kérésére tekintettek el ettől. Antall pontosan tudta, hogy az egyetértés minimuma a közjogi kérdések vonatkozásában is nehezen érhető el, gazdaságpolitikai, társadalompolitikai kérdésekben pedig biztosan kizárható. Az MSZMP végül is elfogadta ezt az állapotot, a számukra fontos gazdaságpolitikai és társadalompolitikai kérdések elvárás szerinti alakulása tekintetében így aztán egyedül Antall szava jelentette a lehetséges garanciát.

Ez ismét olyan helyzet volt, amely kétesélyessé tette a békés rendszerváltást. Amennyiben szétugrik az ellenzék, nem maradt volna más lehetőség mint egy békés forradalom révén történő hatalomátadás, ami viszont sem az MSZMP-nek, sem Antallnak nem állt érdekében. Antall politikusi tehetségét nem lehet vitatni, ahogyan számos akadályt elhárítva megszervezte a békés rendszerváltás előkészítését, ahogyan a kisgazdáknál kialakult vesztes helyzetéből az MDF élére manőverezte magát az politikai mestermunka volt. Egyes vélekedések szerint, ha Antall olyan sikerrel hajtja végre a rendszerváltást mint ahogyan azt előkészítette, akkor a magyar történelem nagyjai közé emelte volna magát.

Sajnos ez nem így történt, így aztán maradnak a megválaszolatlan kérdések, főként az 1988 december 6.-án lezajlott titkos tárgyalás vonatkozásában. Igen lényeges kérdés, hogy csupán ez az egy, ismertté vált találkozó volt Antall és az MSZMP tárgyalódelegációja között vagy sor került még több titkos találkozóra is? Azt is jó lenne tudni, hogy ki kezdeményezte a találkozót, Antall vagy az MSZMP? Hogyan, mikor folyt előzetes egyeztetés a megvitatandó kérdésekről? Miért hallgatta el Antall az ellenzék előtt, hogy személyes kapcsolatban áll az MSZMP-vel, vajon a kerekasztal tárgyalások során Antall olyan kérdésekről mondott véleményt, amelyről már előzőleg a titkos megbeszélések során közös álláspontot alakított az MSZMP-vel?  Ami ismert tény, és az MSZMP-vel történő kapcsolatfelvételre utal, hogy Antall már ennek előtte Grósz Károlyt is megkereste levélben.

Az 1988 december 6.-ai titkos tárgyalás tényét egy a rendszerváltásról szóló és a Duna televízió által közvetített előadásában Bihari Mihály az AB volt elnöke is említette, de részletek nélkül. Ő és még jó páran mások is ismerik a részleteket, melynek nyilvánosság elé tárása feltétlenül fontos lenne, hogy hiteles képet kapjunk a békés rendszerváltást megelőző alkufolyamatokról.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

A RENDSZERVÁLTÁS ELŐTTI ELLENZÉK

Kik álltak szemben így vagy úgy a pártállami hatalommal, kik nem csináltak forradalmat?  A diktatúra valódi és látszólagos ellenségei nagyjából három meghatározó csoportba sorolhatók: a kiegyezők, a kollaboránsok és a szembeszegülők csoportjába.

KIEGYEZŐK

Valószínűen a török megszállás alatt nyert létformát a kiegyezés Magyarországon, amely később a magyar történelem egyik vezérlő motívuma lett.

A rendszerváltás előtti időszakban a kiegyezők önmagukat többnyire jobboldalinak vallották, laza kapcsolatrendszerrel rendelkeztek, és javarészt tudtak egymásról. A kiegyezők vezető állásba juthattak, utazhattak, sőt kitűntetéseket is kaphattak.

A kiegyezőknél egyetlen határ volt, amit soha nem léptek át, ők nem váltak szövetségessé. Ez különböztette meg őket a kollaboránsoktól. A kiegyezők nem voltak a rendszer hívei, de nyílt ellenségei se. Ugyan hangoztatták ellenzéki voltukat, azt, hogy ők a másik oldalon állnak, de tudni lehetett róluk, hogy ők soha nem fordulnak szembe a diktatúrával, soha nem lesznek szembeszegülők, és az érvényesülési lehetőségért, egzisztenciális engedményekért egészen messzire képesek elmenni.

Nem véletlen, hogy a kiegyezők meghatározó résztvevői voltak az ellenzéki kerekasztalnak. Ebben nem csupán az állampárti elithez fűződő személyes kapcsolat volt a meghatározó, hanem az, hogy az állampártnak ez elsőrendű érdeke volt.


KOLLABORÁNSOK

A kiegyezőktől látszólag csupán egy árnyalattal különbözött a kollaboránsok csoportja, amely tartalmi szempontból viszont igen jelentős volt.

A kollaboránsok diktatúrához fűződő viszonyát nem a kiegyezés hanem a szövetség jellemezte. A magyarországi kollaboránsoknak közvetett kapcsolatuk volt az idegen megszállókkal, nem közvetlenül az idegen megszállók, hanem a megszállók itteni helytartóinak szövetségesei voltak. A kollaboránsok az állampárt szemeként és füleként is működtek, mivel nyíltan hangoztatták ellenzéki voltukat, így e körök befogadottjai lehettek, sok mindent hallottak, láttak, amit továbbadhattak.

A rendszerváltáskor meghatározó politikai erőt képviselt a kiegyezők és a kollaboránsok kényszerű érdekközösségbe kovácsolódott csoportja, mondhatni meghatározó érdemük volt abban, hogy itt csupán mérsékelt változások legyenek.  Számukra előnytelen, sőt kimondottan hátrányos lett volna az olyan léptékű változás, amely például elismeri a ’84-esek érdemeit, a rendszerrel való szembeszegülést, ez teljesen alááshatta volna megítélésüket, erőpozíciójukat.

A kollaboránsok sajátos logikája az volt, hogy általánosságban ugyan diktatúra volt, de ez a konkrét esetekben ritkán érhető tetten. A kollaboránsok szerint az igazságtétel ’56-tal lezárható, utána már csak olyan jelentéktelen esetek voltak, amelyek egyedi ügyekként orvosolhatók. Ez a csoport, de a kiegyezők egy jelentős része is ellenezte, hogy a magyar alkotmány rögzítse azt, hogy 1989 előtt diktatúra volt és meghatározza a diktatúra jogállapotát.

A kollaboránsok féltek igazán a múlt feltárásától, jelszavuk a „felejteni” volt. Féltek attól, hogy fény derülhet valódi szerepükre, kiderül, hogy milyen mélységben működtek együtt a diktatúrával, az állampárttal.


SZEMBESZEGÜLŐK


Magyarországon a számottevő – ám szervezetlen és rendezetlen – ellenzéki erőt a szembeszegülők sokasága jelentette, akik a kiegyezés helyett a hatalommal való szembefordulást választották. Azt vallották, hogy a diktatúrát roncsoló, a diktatúra erejét gyengítő egyéni akciók, kezdeményezések révén lehet eljutni a diktatúra felszámolásához. A hatalom tisztában volt azzal, hogy a szembeszegülést, annak számtalan bosszantó demonstrációját nem képes megakadályozni, de a szervezettség megjelenését igen, hiszen a legnagyobb veszélyt az ellenőrizetlen szervezettség felbukkanása jelentheti.

A pártállami hatalom azt is jól tudta, hogy a szétforgácsolt, főként egyéni akciókban megmutatkozó szembeszegülés szervezetté válása nem csupán egy nagy tömegű ellenzéki erő, hanem egy kezelhetetlen mértékű és tömegű ellenállás színre lépését is jelentené.

A hatalommal való szembenállás és az ennek érvényre juttatásában szerzett gyakorlat olyan veszélyességi fokozatott jelentett a szembeszegülők megítélésében, hogy közülük – a hatalom karmaiba kerülve – igen kevesen úszták meg börtön nélkül. A diktatúra egész országot lefedő ügynökhálózatával éberen figyelte a szervezettség legcsekélyebb mértékű megjelenését, hogy azt már csírájában elfojthassa. Az állampárt az engedély nélküli, ellenőrizetlen, öntevékeny szervezkedésért még a saját híveit is megbüntette. Nem véletlen, hogy a keményvonalasok körében akkora pánikot okozott a gazdasági alapú szerveződést – a kisvállalkozások létrehozását – engedélyező, 1981 évi jogszabály.

Az Energetika-ügy kiindulópontjaként szolgáló összeesküvés-elmélet fő hivatkozási alapja is az volt, hogy a szembeszegülők összegyűjtésére, tömörülésére alkalmat adó országos szervezet létrehozását körvonalazza a kifogásolt gazdasági modell illetve tervezet, ami aztán rövid idő alatt országos méretű ellenállási mozgalom létrejöttéhez vezethet. 

AZ ELLENZÉKEN BELÜLI VISZONYULÁSOK

Az ellenzéken belül a létszámban meghatározó szembeszegülők markáns részét képező és a cselekvés szempontjából külön figyelmet érdemlő ’84-esek szinte kivétel nélkül áldozatok voltak, politikai okokból indított koncepciós perek áldozatai. Sokan előzetes letartóztatásban töltöttek rövidebb-hosszabb időt, így ők közvetlenül megtapasztalhatták a diktatúrát, a diktatúra hatalomgyakorlási módszereit, közvetlen ismereteket szereztek a diktatúra mechanizmusáról, szerkezetéről hatalmi struktúrájáról.

A ’84-esek és a kiegyezők, de főként a ’84-esek és a kollaboránsok viszonyát szembenállás, ellenséges megítélés jellemezte. A ’84-esek szerint a kollaboránsok rosszabbak voltak mint a kommunisták, de a kiegyezőket is árulóknak tartották. A kiegyezők szerint viszont a ’84-esek felesleges hősködők, konfliktuskeresők voltak, akik ha meghúzták volna magukat, békésen élhettek volna, senki nem háborgatta volna őket.

Ami ugyanakkor a helyzet visszásságát, majdhogynem komikus voltát jelentette, hogy mindegyik csoport, mindegyik kategória a diktatúra, az elnyomó rendszer ellenzékének, ellenségének tekintette magát, de persze másképpen.
Ellenzék volt a ’84-esek tábora, ellenzék volt a kiegyezők köre, és ellenzéknek tekintették magukat a kollaboránsok is, holott ők inkább szövetségesek, a diktatúra titkos szövetségesei voltak.

Mindenki azt állította, hogy ő a rendszer igazi ellensége.  Valószínűen az is volt, csak másképpen. A rendszerváltás után sem oldódott ez a viszony, nem változott egymás megítélése, az ez irányú nézet, csakhogy a ’84-esek nem kerültek a hatalomba, a kiegyezők, kollaboránsok viszont igen.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

A  NYOLCVANAS ÉVEK 
KÁOSZ ÉS LERENDEZETTSÉG

Ebben az időszakban a hatalom még a saját híveitől sem lehetett nyugton és biztonságban, sorra jelentkeztek az örültnél őrültebb ötletekkel. A találékonyság az ideológiát sem hagyta szűzen, egyesek a szocializmust akarták megújítani új teóriákkal, új szervezeti elképzelésekkel, mások Lenin nyomdokain haladva a kommunizmushoz vezető út lerövidítésén munkálkodtak.

Külön kategóriát jelentett a nyughatatlan ifjúkommunisták hada, akik közül jó páran a KISZ-t akarták megreformálni vagy éppen gyökeresen átalakítani és próbaképpen új, független KISZ szervezetek létrehozásán fáradoztak.

Mások a világ ifjúságát akarták Magyarországra csődíteni, hogy majd itt ők biztosan le tudják téríteni őket a kapitalizmus amúgy is ingatag ösvényéről és rövid idő alatt igen nagy hatásfokkal jutnak előre a szocializmus világméretű elterjesztésében.

1986-ra egy olyan új lerendezettség jött létre, amely ugyan magában hordozta a káosz elemeit, de ugyanakkor kitisztultak a szándékok, az erőviszonyok. Ellenzéki oldalról nézve néha úgy látszott, hogy a hatalom igen közel áll hozzá, hogy a lovak közé vesse a gyeplőt. 1986-ra a keményvonalasok is meghátráltak, elfogadták a vegyes gazdaság létezését, az egy ország két rendszer elvét.

Egy roppant érdekes, ám ellenőrizhetetlen információ szerint, a nálunk tartózkodó szovjet
tanácsadók illetve megfigyelők azt a feladatot kapták, hogy az előtte készített jelentéseiknél jóval alaposabb elemzéseket dolgozzanak ki az itteni változásokról, amelyek alapul szolgálhatnak a szovjet politikai vezetés számára a döntéshozatalhoz.

Állítólag a szovjet vezetés reformokban gondolkodó részének a figyelmét felkeltette a magyar módszer, ahogyan a kisvállalkozások létrejöttének engedélyezésével jelentősen bővíttették az értékteremtés körét, és egyfajta gondolatkísérlet alapját képezte a magyar módszer ottani alkalmazásának lehetősége, az egy ország két rendszer elve, amely aztán később Kínában voltaképpen meg is valósult. A gondolatkísérlet megvalósítandó tervvé történő felfejlődésének kezdeti buktatója az egyenlősdi feladásának problémája volt, amely a magyarországi keményvonalasok háborgását is kiváltotta.

Az egyenlőtlenség miatt felzúduló keményvonalasok figyelmét 1986-ban viszont már az kötötte le, hogyan találhatják meg saját érdeküket az egyenlőtlenségben, persze munka nélkül. 1986-ban az előtte indított koncepciós perek nagy részét lezárták, sokan szabadultak az előzetes letartóztatásból, büntetésként pedig a letartóztatásban eltöltött időt szabták ki azon esetekben is, ahol előtte 8-10 éves börtönnel fenyegetőztek.

1986-tól a politikai okokból indított koncepciós perek száma jelentősen csökkent, de nem szűnt meg, hiszen még közvetlenül a rendszerváltás előtt is ítéltek el embereket izgatás, szervezkedés miatt, azért mert szidták a kommunizmust, dicsőítették a demokráciát, a kapitalizmust. Ez viszont akkor már nem a hatalom általános megnyilvánulása, hanem inkább jellemzően a területi pártvezetők túlbuzgósága, változások iránti érzéketlensége miatt volt.

1986 után már inkább egy újfajta jelenség kezdett elharapózni, mégpedig a zsákmányszerzés, a zsákmányszerző koncepciós perek indítása. A zsákmányszerző koncepciós perek azonban már nem az ingatlanvagyon vagy értékes vagyontárgyak megszerzésére, hanem jól működő kisvállalkozások megkaparintására irányultak.

A pártfunkcionáriusok egy része rájött, hogy ötlet, befektetés és munka nélkül igen magas jövedelmet biztosító kisvállalkozásokat lehet így megszerezni, ahova rokonokat, ismerősöket beültetve csendestársak lehetnek és akár apparátusi fizetésük tízszeresével is kiegészíthetik jövedelmüket. A vállalkozások esetében nem volt nehéz okot találni a koncepciós per alapjául szolgáló törvénysértésekre.

Számos, a jogszabályi előírásokat betartó vállalkozás esetében állapítottak meg így csalárd módon törvénysértéseket, emeltek vádat és hoztak ítéletet. Bevált rituáléja volt az ilyen zsákmányszerző műveleteknek. Már a koncepciós pert megelőző vizsgálat kezdetekor letartóztatták a vezetőket, a tulajdonosokat, majd ezt követően a pártbizottság által javasolt hatósági biztost neveztek ki a vállalkozás teljhatalmú irányítására, és máris a kezükben volt a vállalkozás.

Főként kisszövetkezetek esetében alkalmazták ezt a módszert. A volt tulajdonosoktól, vezetőktől nem csak a vállalkozást vették el, hanem ártatlanul több éves börtönbüntetéssel sújtották őket és általában minden vagyonukat elkobozták. Közülük többen öngyilkosok lettek, hiszen mindenüktől megfosztották őket és semmi esélyt nem láttak az újrakezdésre.

Egy ilyen zsákmányszerző koncepciós per áldozatának, egykori elsőrendű vádlottjának keserédes humora szülte azt az egyébként találó megjegyzést, hogy mennyivel humánusabb a rendszerváltás utáni privatizáció, az, hogy az államtól szerezték meg a vagyont, mert így senkit nem kellett ártatlanul becsukni érte.

A nyolcvanas évek végére olyan állapot alakult ki, amelyből csak egyetlen értelmes kiút létezett. Csak egy forradalom, egy békés forradalom teremthetett volna tiszta helyzetet. A pártállam jogállami eszközökkel történő lebontása elvi szinten is kudarcot szülő megoldásnak mutatkozott.

Csak forradalom hozhatta volna el a szükséges mértékű változást, csak forradalom révén lehetett volna véget vetni a kozmetikázhatatlan múltnak, de kifogták a szelet a lassan mozduló tömeg vitorlájából.

Ellopták a forradalmat. Forradalom helyett békés átmenet lett, a múlt kozmetikázása, melyre a koronát a paktum jelentette. A paktum véglegesítette a békés átmenetet, a múlt továbbélését. Hét ember egyezett meg az ország sorsáról, az ország ügyeiről, ugyanúgy mint korábban azt a politikai bizottságban tették.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

RENDSZERVÁLTÁS  AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSBAN 

 
Diktatúrában, demokráciában az emberek életéhez talán legközelebb álló hatalmi ág a bíróság, amely mint a hatalom szerves része, diktatúrában az elnyomást, demokráciában a szabadságot hivatott biztosítani.

Amikor a diktatúrából egyik napról a másikra demokrácia lesz, akkor igencsak fura helyzet áll elő, ugyanis az elnyomás törvény általi kikényszerítésére, a megtorlás, megfélemlítés jogi eszközökkel történő érvényesítésére szakosodott bíráknak hirtelen irányt kell váltaniuk, mi több, azt kell tenniük, ami ellen még az előző napon küzdöttek, a szabadságot, a demokráciát kell szolgálniuk.

A szabadság és demokrácia szolgálata pedig nem csupán jogalkalmazás kérdése, hiszen a jognak több olvasata is lehetséges. Sokkal inkább szemlélet, felfogás, értékítélet kérdése, amely nem egyik napról a másikra alakul ki, mint ahogyan nem is változik meg egyik napról a másikra. Ez hosszabb ideig tartó folyamat, amely címercserével, a bélyegzők cseréjével együtt nem megy végbe.

A békés rendszerváltás kormánya a demokrácia cseppekben való adagolását választotta, nehogy megrészegedjen a nép a túl nagy dózistól.

A demokrácia fontos fokmérője az igazságszolgáltatás törvényes és pártatlan működése. A tárgyilagos, elfogulatlan ítélkezésre való alkalmasság alapvető feltétele pedig a bírák feddhetetlen múltja.

Ha valaki ma a szakmai megfelelősége mellett egy szélsőséges párt tagja lenne vagy nyíltan szélsőséges eszméket vallana, a megtorlást, megfélemlítést célul kitűző szervezetben szerepet vállalna, esetleg egy elnyomó hatalom deklaráltan elkötelezett híve lenne, akkor alkalmatlannak találnánk arra, hogy bíró vagy ügyész legyen, még talán úgy is ha felszólításra kilépne ebből a szélsőséges pártból, felhagyna bírált tevékenységével.

Azt talán kevesen vitatják, hogy az MSZMP diktatórikus, szélsőséges párt volt, amely egy megfélemlítésen, megtorláson alapuló, elnyomó, parancsuralmi rendszer vezető politikai erejeként működött. A rendszerváltás után a bírák, ügyészek egy része nem azért lépett ki az MSZMP-ből, mert elege lett belőle, mert nem értett egyet a párt politikájával, hanem azért mert erre kényszerült.

A köztársaságielnök-jelölés során fölöttébb nagy hangsúlyt kapott a pártpolitikusi múlt felemlítése. A diktatúrából átigazolt bírák több mint nyolcvan százaléka pártpolitikai múlttal rendelkezett, a többség mint egyszerű párttag, meghatározatlan számban viszont mint egykori pártfunkcionárius, vagy volt pártbíró lett a független bírói hatalom birtokosa.

A bírák többsége persze a diktatúrában is köznapi ügyekkel foglalkozott, köznapi polgári peres vagy büntetőügyekben ítélkezett, e fejtegetések kapcsán nem is róluk van szó.

Volt azonban egy kisebbség, amelynek feladata a diktatúra akaratának, erejének jogi eszközökkel történő érvényesítése volt. Őket igen alapos szelekció révén választották ki, kevés volt a hatalommal való együttműködés szándéka, az erre vonatkozó kinyilatkoztatás. Jóval több kellett ennél, igazi elkötelezettségre, elhivatottságra volt szükség a párt, a párt politikája és az eszme iránt.

Ők elvi és szervezeti szinten is erős szállal kötődtek a diktatórikus hatalomhoz. A diktatúra hatalmi elitjének nyilvántartott, megbecsült, fontos tagjai voltak. Szemléletükben, értékrendjükben, látásmódjukban megingathatatlanul azonosulniuk kellett a diktatúrával, mert csak így lehettek képesek a diktatúra elvárásai szerint dönteni. A diktatúra iránti kétségbevonhatatlan elkötelezettségük jelentette a garanciát a diktatúra akaratával egyező szocialista törvényesség érvényesítésére.

Róluk nagy jó indulattal és a csodák befogadására képessé tevő hit birtokában is nehezen hihető, hogy egy nap vagy akár több nap alatt képesek lettek demokratává válni, hogy a címercserével varázsütésre megváltozott szemléletük, értékrendjük. Akinek zsigereibe ívódott a
diktatúra szellemisége, értékrendje, felfogása, arról nehezen hihető, hogy egyik napról a másikra a szabadság, a demokrácia elvei, értékfelfogása szerint lesz képes dönteni és cselekedni

Az ember nem gép, nem átprogramozható szerkezet, ezért vannak akik úgy gondolják, hogy ennek megváltoztatása legalább akkora feladat lenne mint a folyók irányának megváltoztatása.

A rendszerváltás óta még egyetlen kormány sem volt képes garantálni a jogbiztonság olyan mértékét, hogy minden esetben, kétséget kizáróan feddhetetlen múltú bírák ítélkezzenek, olyanok, akikről biztosan tudható, hogy nem voltak pártbírák, mivel a rendszerváltás óta nem került sor a bírák átvilágítására.

Ki vitatná, hogy egy bíró szellemisége, értékítélete, meggyőződése jelentősen befolyásolja jogalkalmazói tevékenységét, irányt mutat a helyes és helytelen eldöntésében. Például, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a diktatúra iránt elkötelezett bírák számára a kapitalizmus a bűn, a gazdasági fertő volt, a kapitalista szemléletű ember pedig megrögzött bűnöző. Ez feltételezhetően nem múlt el nyomtalanul, így aztán a sikeres vállalkozó, akinek jelentős vagyona, magas jövedelme van valószínűen inkább ellenszenvre mint pártatlanságra számíthat az egykori pártbíró szemében, aki őt a tudatalattiban rögzült ellenségkép alapján eleve bűnösként kezeli ha a bíróság elé kerül.

A tudatalattiban rögzült ellenségkép alapján a média is kitüntetett területnek számít, hiszen egy igazi pártbíró szemében a jobboldali újságíró eleve reakciós, ilyen esetben az opportunista hajlam szerencsés tényezőnek mondható.

Még kritikusabb, ellentmondásosabb a volt pártbírák szerepe a diktatúra idején indított politikai koncepciós perek felülvizsgálata során. Ilyen politikai koncepciós per felülvizsgálata során a törvénysértés felfedése, a fiktív jogszabályok, fiktív szakértői vélemények alkalmazásának elismerése egyenlő lenne barátai, elvtársai elárulásával, saját múltja megtagadásával. Emiatt eleve nem várható pártatlanság, elfogulatlan tárgyilagosság. Ez paradox helyzet a volt politikai perek elítéltjei, a diktatúra üldözöttjei számára is, hiszen számos esetben attól a bírótól kell jogorvoslatot kérni, aki ezt a törvénysértő ítéletet a diktatúrában meghozta.

Tény, hogy a ma ítélkező bírák közül számosan egyaránt esküt tettek a diktatúrára majd a demokráciára. Az emberi jogok igazságszolgáltatásban történő érvényesülése szempontjából nézve is sajátos helyzetet teremtett a rendszerváltás, hiszen ma azoknak a bíráknak is a demokrácia szelleme és szabályai szerint kell ítélkezni, akiknek a diktatúra viszonyai jelentették a kedvezőbb, eszmei, érzelmi szempontból jobban megélhető élethelyzetet.

A békés rendszerváltás után egyesek több alkalommal is megpróbálkoztak nagy nyilvánosság előtt zajló vitát kezdeményezni az igazságszolgáltatás helyzetéről, így például a bírák átvilágításának elmaradása, a múltból hozott pártosság, elfogultság, az önellenőrzés, egy új működési szabályzat megalkotása tárgykörében, ám ezt ismételten erélyes hangnemben
utasították vissza, azzal, hogy árt a bíróság tekintélyének.

Mindenki tudta, hogy ez nem a bíróság tevékenységét és tekintélyét, hanem a rendszerváltás után kialakult állapotot, a rendszerváltás rendezetlenségét érintő, kimondottan politikai kérdés, amit a bíróság bevonása nélkül kell megvitatni, hiszen a bíróság nem politizálhat.

Mellesleg ilyen érvekkel, ilyen indokkal a rendszerváltás is megakadályozható
lett volna.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

REFORMKÖRÖK A BÍRÓSÁGOKON

 
A kilencvenes évek elején, a rendszerváltást követően többször lehetett hallani arról, hogy egyes bíróságokon reformkörök, reformcsoportosulások jöttek létre azokból a bírákból, akik szívügyüknek tekintették az új, jogállami bíróság létrehozását.

Reformelképzeléseik nagyjából egyeztek, így például a „demokráciaszűrő” létrehozása, a bíróság működési szabályzatának újraalkotása, az önellenőrzés megvalósítása, a bíróságokon etikai fórum létrehozása vagy például a bíróságok vezetőinek kiválasztása, feddhetetlenségi szűrése, átvilágítása tekintetében.

Úgy gondolták, hogy kezdeményezésük érdeklődést és támogató segítséget vált ki a társadalomból, mi több a politika irányából is, hiszen most van itt a nagy változások, változtatások ideje és ők kívülről kapják meg majd azt az erkölcsi illetve politikai támogatást, amely reformelképzeléseik végig vitelét segíti.

A kezdeményezők remélték, hogy mozgalmuk felerősödik és a változtatásokat szorgalmazó irányzat vezéralakjai lesznek, majd pedig a változtatásokat ellenzőkkel szemben ők juthatnak vezetői posztokhoz, így személyükben is garantálhatják a bírósági reform gyors véghezvitelét.

Mint az állampolgárok többsége, ők is csalódtak a rendszerváltásban. A politikától semmilyen támogatást nem kaptak, mozgalmuk csupán a szóbeszéd szintjén terjedhetett, médianyilvánossághoz egyáltalán nem jutottak, a változtatásokat ellenzők kiszorították őket, súlytalanná váltak, így mozgalmuk reformtörekvéseikkel együtt elhalt.

A köznapi állampolgár szemszögéből nézve pedig az lenne a kívánatos, ha a bíróságon belül a reformok iránt elkötelezett, reformelképzelésekkel rendelkező bírák fogalmaznák meg a szervezeti struktúra, a működési szabályzat, az önellenőrzés, az erkölcsi követelmények tekintetében az új elvárásokat, a változtatásokra irányuló javaslatokat, akár e célok képviseletére reformköröket, reformcsoportokat alkotva, a már ismert példa folyatásaként.

A köznapi állampolgár szemszögéből nézve persze már az is jelentős előrelépés lenne, ha nyilvánosságra kerülne a bíróság jelenlegi működési szabályzata illetve szervezeti szabályzata – közzétennék az interneten –, megismerhetővé válna a bíróság jelenlegi önellenőrzési mechanizmusa, közzétennék mikor milyen jogszabállyal töröltek vagy még léteznek, hatályban lévő titkos jogszabályok.