ANTALL VISZOLYGOTT A FORRADALOMTÓL!

Antall kiegyezésben gondolkodott, viszolygott a forradalomtól. Azt elkerülendő rossznak tartotta. E tekintetben nem hagyható ki Antall elhíresült mondásának felemlítése, amikor a változások hiánya miatti kritikákra, bírálatokra reagálva kijelentette:  " Tetszettek volna forradalmat csinálni!" 

Ez az egyes embert és a különböző közösségeket egyaránt sértő, cinikus kijelentés volt. Egyrészt azért, mert a kiegyezés révén Antall és az " asztalhoz jutottak " elvették – az utca szókimondó embere szerint ellopták – a forradalmat, másrészt mert a mondandó azt is magában hordozta, hogy tudomásul kell venni, itt kiegyezés lett és nem forradalom.

Ez félreérthetetlen üzenet, utalás volt, amely világosan közölte az elégedetlenkedőkkel, hogy nem voltak elég fürgék, tettre készek, még az elnyomókkal történt kiegyezés előtt kellett volna forradalmat csinálni, most már késő, eső után köpönyeg! Antall egy forradalom, békés forradalom esetén is csak mellékszereplő lehetett volna.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

VÉLEMÉNYALAPÚ TARTALOM

ANTALL LEHETŐSÉGEI 

A megtehető és a megtett közötti különbség az a hiány, amit előbb-utóbb pótolni kell

Antall mint a diktatúra utáni első szabadon választott miniszterelnök még bármit megtehetett volna, az utána jövő miniszterelnököknek már csak töredéknyi lehetősége volt.

Akkor olyan helyzet volt, hogy a változtatás és nem a változatlanul hagyás volt az elvárt cselekvés. Antall lecserélhette volna a pártbírákat, pártügyészeket, kiterjeszthette volna az igazságtételt az 1956 és 1990 közötti időszakban politikai okok miatt ártatlanul meghurcolt, elítélt, bebörtönzött, vagyonuktól megfosztott emberekre, nyilvánossá, megismerhetővé tehette volna az ügynökdossziékat, a bankok, vállalatok élére, a meghatározó posztokra ellenzéki vezetőket ültethetett volna, a társadalom igazságérzete szerinti privatizációt hajthatott volna végre, amely eredményeként más lett volna az állami vagyon elosztása, a pénzhatalom birtokosainak aránya.

Antallnak abban a történelmi időszakban megadatott, hogy bármilyen radikális döntést meghozzon, bármilyen kemény lépést megtegyen, hiszen akkor ezt várták tőle, ezt várta a nép, amely miniszterelnöknek választotta a képviselői által. Antall ehelyett az óvatos változtatást, a kádári időkből ismert araszolva haladást választotta és ezzel évtizedekre eldöntötte az ország és az itt élők sorsát.

A megtehető és a megtett közötti különbség az a hiány, amit előbb-utóbb pótolni kell, csakhogy ez most már jóval nehezebb módon lehetséges. Az Antall-kormány akkora állami vagyon felett diszponált, amely hihetetlen mértékű fejlesztéshez jelentett forrást és amelynek gyors privatizációjából rendezhető lett volna az államadósság jelentős része is. Ekkor még az állami vagyon jelentős része működőképes vállalatokat jelentett. Jóval később, az állami vagyon töredékének értékesítéséből a Horn-kormány közel ezermilliárd forintot kasszírozott.

ANTALL VISZONYULÁSA, IGAZSÁGÉRZETE

Számosan gondolták úgy – főként a ’84-esek és a diktatúra üldözöttjei –, hogy Antall József személye rossz választás volt a miniszterelnöki posztra. Elég széleskörű vélekedés volt, hogy rendszerváltó miniszterelnöknek olyan személyt kellett volna jelölni, akinek hiteles képe volt a diktatúráról, aki személyes sorsán, saját élethelyzetén keresztül szerzett tapasztalata alapján valós ismeretekkel rendelkezik a diktatúra működéséről, lényegéről, aki ismeri, érti a diktatúra és a demokrácia közötti különbséget.

Antall menlevelet adott a diktatúra hatalomgyakorlóinak, azoknak is akik bűnöket követtek el, akik a diktatúra törvényeit is áthágva az önkényuralom legsötétebb, legaljasabb bűneit követték el. Menlevelet kaptak, akik a diktatúra idején a hatalmukkal élve illetve visszaélve loptak, csaltak, akik hamis váddal, igazságszolgáltatás elleni bűncselekményekkel ártatlan emberek százait, ezreit juttatták börtönbe, elorozva vagyonukat, értékeiket, akik számos embert üldöztek, öngyilkosságba kergettek.

Antall a diktatúra üldözötteivel, az ártatlanul elítéltekkel már nem volt ilyen nagyvonalú!

Antall József főigazgatóként, a munka érdemrend arany fokozatának birtokában, üldöztetés, elnyomás nélkül élte meg a diktatúrát, ő ezt az élethelyzetet ismerte, számára ez jelentette Kádár diktatúráját. Antall a saját sorsából kiindulva minősítette a diktatúrát, a diktatúra viszonyait.

Mentségére szolgálhat, hogy ő talán nem is hitte el amit mások átéltek és a saját bőrükön megtapasztaltak, ezért nem támogatta történelmi,jogi igazságtételre, anyagi elégtételre vonatkozó követelésüket.

Valójában úgy nézett ki, mintha Antall szemléletében, megítélésében 1956-tal véget ért volna a diktatúra. Antall a kádári diktatúra meghurcolt, elítélt, bebörtönzött, vagyonuktól megfosztott áldozataival, az 1956 utáni 33 év üldözöttjeivel szemben semmilyen felelősséget nem érzett, nekik nem ígért, nem adott igazságtételt. Nekik az Antall József által teremtett demokráciában
is viselni kellett a diktatúrában rájuk sütött bélyeget.

Antall értékítélete szerint az 1956 utáni 33 évben nem voltak hősök csak oktalanul hősködök, akik önmaguknak keresték a bajt, amikor a diktatúrával való kiegyezés vagy együttműködés helyett a szembeszegülést választották.

Antall olyan demokráciát hozott létre, ahol törvényesen, a jogfolytonosság jegyében tovább élt a diktatúra értékítélete. Az Antall kormány idején még több, valójában meghatározhatatlan számú olyan politikai fogoly, politikai okok miatt elítélt személy raboskodott az akkor már címercsere révén megszületett demokratikus jogállam börtöneiben, akiket a diktatúra idején politikai okok miatt tartóztattak le, de taktikai okok miatt nem valós tetteik, hanem kitalált köztörvényes cselekmények alapján fiktív jogszabályok megsértése miatt ítéltek el koncepciós perekben.


Börtönben voltak és maradtak, továbbá büntetett előéletűek lettek mindazok, akiket a kádári diktatúra idején – amiatt, hogy ne rontsák a politikai perek statisztikáját, ügyük ne keltse fel a hiteleket nyújtó nyugat és a nyugati demokráciákban tevékenykedő emberi jogi szervezetek figyelmét – taktikai okokból nem a valós tetteik, például izgatás, rendszerellenes szervezkedés, hanem kitalált cselekmények miatt, köztörvényesnek minősített koncepciós perekben ítéltek el, ügyészek, bírákjáltal kitalált fiktív jogszabályok megsértése miatt, és ítéletük még nem telt le.


De börtönben maradtak és büntetett előéletűek lettek azok is, akiket azért ítéltek el kitalált cselekmények miatt, hamis vád alapján, koncepciós perekben, ügyészek, bírál által kitalált, fiktív, nemlétező jogszabályok megsértése4 miatt, mert nem vállalták, visszautasították, hogy besúgók, ügynökök legyenek vagy a diktatórikus hatalom más, becsületükkel, emberi tartásukkal nem összeegyeztethető követelését teljesítsék, például a hatalom hatóságai által elvárt hamis tanúvallomást tegyenek.

Az ügynökügyek feltárulása részleges betekintést nyújt az akkori viszonyokba, a nyilvánosság előtt megszólaló beszervezettek jelentős része úgy nyilatkozott, hogy a besúgást azért vállalta,
mert hosszú időtartamú szabadságvesztéssel fenyegették meg.

Az abszurd esetek közé sorolható azoknak az ügye, akiket azért ítéltek el koncepciós perekben, mert azt híresztelték, hogy nem igazak a kapitalizmus rothadásáról, általános csődjéről szóló pártállami megnyilatkozások és az ilyent állító brosúrák hazudnak. Nem gondolták, hogy bajuk lehet belőle, ha azt állítják, hogy a kapitalizmus nagyon is életképes, a kapitalizmusban jobban élnek az emberek, és nem igaz, hogy ott nincs nyugdíj, sőt, jóval magasabb nyugdíjat biztosítanak mint a szocializmusban.

Ez akkor, a diktatúra időszakában izgatásnak számított, és a területi pártvezetőktől függött, hogy milyen súlyosnak ítéltek egy ilyen konkrét esetet. Volt ahol nem csináltak komoly ügyet belőle, titokban még nevettek is rajta, ők is ismerték az igazságot. Másutt viszont a keményvonalas, harcias pártvezetők hangulatkeltésnek vagy a rendszer elleni folytatólagos izgatásnak, sőt a szocializmus megdöntésére irányuló agitációnak minősítették, ilyen esetben köztörvényesnek álcázott koncepciós per indult a felelőtlen kijelentések miatt és komoly börtönbüntetésre lehetett számítani.

Az ilyen ügyek miatt elítélt személyek – amennyiben még nem telt le a büntetésük – az Antall-kormány időszakában is börtönben maradtak, ártatlanságuk bizonyítására nemigen volt mód. Az ő esetükben valóban igaz, hogy már a demokrácia időszakában, a kapitalizmus építése idején még azért voltak börtönben és azért lettek büntetett előéletűek, mert kiálltak a demokrácia, a kapitalizmus mellett, mert azt állították, hogy a kapitalizmus, a demokrácia életképes, jó dolog.

Érthető, hogy ezek az emberek nem hitték el, hogy a békés rendszerváltással demokrácia és jogállam teremtődött, ők úgy gondolták, hogy a diktatúra igazsága maradt fenn a címercsere urán is.

Tisztázatlan kérdés, hogy Antall vagy nem ismerte, vagy nem akarta ismerni a diktatúra megtorláson, megfélemlítésen alapuló hatalomgyakorlási és jogalkalmazási módszereit?

A diktatúra időszakában a politikai jellegű, politikai érintettséggel bíró ügyekben kizárólag a helyi pártvezetők döntöttek, az ő hatáskörük volt megítélni, hogy a diktatúra szempontjából, a politika nézőpontjából milyen súlyú az adott ügy, az ügyészség, a bíróság a pártutasítást hajtotta végre.

Az országos és helyi pártvezetők majdhogynem élet és halál urai voltak, lehettek megbocsátóak és lehettek könyörtelenek, attól függően, hogy hangulatuk, érdekük illetve a párt érdeke hogyan
diktálta ezt.

Már most látható, hogy Antall József – tetteinek, személyiségének megítélése tekintetében – a magyar történelem egyik legvitatottabb miniszterelnöke lesz.

Antall József miniszterelnök nem üldözött senkit, politikai ellenfeleivel szemben is a mértéktartás, kultúráltság jellemezte. Antall a választási kampányban „nagytakarítást” ígért, hatalomra jutása után pedig menlevelet adott a diktatúra volt hatalomgyakorlóinak, bűnösöknek és nem bűnösöknek egyaránt. Antallt jelentős részben a diktatúra üldözöttjeinek szavazata segítette a hatalomba, ő viszont nem állt ki a diktatúra idején üldözött és ártatlanul elítélt több tízezer ember mellett.

Antall – noha miniszterelnökként valamilyen mértékben kötelessége lett volna – nem vizsgálta a diktatórikus múlt bűneit, sőt kerülte, hogy megbolygassa a múltat, bűnösöket, felelősöket keressen, pedig akkor ez volt a társadalom többségének elvárása.

Ennél súlyosabb felelősség, hogy akik áldozatként élték meg a megtorlást, megfélemlítést, akik ellen bűnök sokaságát követték el, akiket ártatlanul meghurcoltak, elítéltek, vagyonuktól megfosztottak, azok számára nem adott lehetőséget, hogy pártatlan, elfogulatlan ítélőszék
elé tárják jogsérelmeiket, egyáltalán feltárják a diktatórikus hatalom nevében elkövetett bűncselekményeket, hatalmi visszaéléseket. Így számukra a diktatúra igazsága maradt a jogállam igazsága, a jogfolytonosság révén pedig a diktatúra törvényessége lett a jogállam törvényessége is.

Sokan, köztük a diktatúra áldozatai és üldözöttjei ezért akartak a forradalmat – nem véres, hanem békés forradalmat –, amellyel valóban véget lehet vetni a diktatúrának, mert igen kevesen voltak akik a múlt folytatását és jogfolytonosságát akarták, mint ahogyan ez a békés
rendszerváltással megvalósult.

ANTALL ÉS A ’84-ESEK

Antall méltán vívta ki a ’84-esek ellenszenvét, amikor megtagadta őket, amikor megtagadta tőlük az igazságtételt, amikor kirekesztette a ’84-eseket a történelmi és jogi igazságtételből, amely ugyanúgy megillette volna őket mint az ’56-osokat.

Antall, aki főigazgatóként élte meg a nyolcvanas éveket, aki megkapta a munka érdemrend arany fokozatát, egy ilyen élethelyzetből kiindulva nemigen hitte, hogy másokat, több tízezer embert üldöztek, meghurcoltak, bebörtönöztek. Más volt az ellenzéki lét Antall József számára és más a ’84-esek számára.

Antall nem igazán ismerte a diktatúra működésének elvét, a diktatúra szerkezetét, hatalomgyakorlási módszereit, számára a diktatúra hatalomgyakorlói javarészt helyes, kedves emberek voltak, akikkel szót lehetett érteni, akikkel meg lehetett egyezni.

Antall még 1989-ben is levelet írt Grósz Károlynak, amelyben vázolt tanácsaival igyekezett segíteni az állampárt főtitkárának.

Antall végképp tájékozatlannak tűnt a nyolcvanas évek meghatározó eseményeit illetően, nem is igen tudott az igazi ellenzékről, a szembeszegülőkről, a politikai foglyokról, a nyolcvanas években beindult erjedésről. Talán emiatt, talán az egyszerű megoldásokra való törekvésből  adódóan Antall nem akart tudomást venni a ’84-esekről, akik pedig jóval nagyobb számban voltak mint az ’56-osok. Egyetlen ’84-es sem kapott kitüntetést, elismerést Antalltól, de más miniszterelnöktől sem.

Az általános politikai felfogás szerint a rendszerváltás előtti 33 év hősök nélkül telt el, legfeljebb áldozatok lehettek, de ez sem nyert bizonyítást, mert ugyan általánosságban diktatúra volt, de ez konkrét esetekben még nem igazolódott be.

A ’84-esek hibája volt a szervezetlenségük, amely azzal magyarázható, hogy nekik nem volt hatalmi ambíciójuk. Ők csupán történelmi és jogi igazságtételt akartak, számukra nem volt erős, szerveződésbe tömörítő érdek mint a hatalomra törő politikai erők, mozgalmak esetében.

A ’84-esek nem szimpatizáltak Antall Józseffel. Számosan ügyük elárulójának, a kommunistákkal való titkos kiegyezés főemberének tartották, olyan politikusnak, aki a diktatúra áldozatai helyett a diktatúra hatalomgyakorlóival akar és tud szót érteni.

ANTALL ÉS HÁVEL

Párhuzamokat keresve a budapesti és a prágai rendszerváltás között, elengedhetetlen a két vezéralak, Antall és Hável összehasonlítása Hável jómódú családból származott, de a diktatúra minden vagyonuktól megfosztotta őket.

Hávelt többször bebörtönözték és nemhogy rendes álláshoz, de egyáltalán álláshoz sem jutott, ő nem kapott kitüntetést a kommunista rendszertől. Sokak szerint ezért volt hiteles ember, ezért lehetett a prágai forradalom vezéralakja. Ezért volt hiteles az, amikor a kulcscsörgetős forradalom vezéreként kimondta, hogy vége a diktatúrának. Az, ott Háveltől hitelesen hangzott!

Antall a kommunista rendszer egyik intézményének főigazgatója volt, így nem valószínű, hogy üldözték vagy börtön fenyegette volna.

Antall a kommunista rendszertől megkapta a munka érdemrend arany fokozata kitüntetést, amelyet általában csak a rendszer elkötelezett hívei, párttagok, szocialista vállalatok, intézmények vezetői kaptak meg.

Antall valószínűen nem lehetett volna egy budapesti forradalom vezérlakja, őt nem fogadták volna el Budapesten a forradalom vezérének.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

VÉLEMÉNYALAPÚ TARTALOM

MEGTISZTULÁS CSAK FORRADALOMMAL 

A nyolcvanas évek második felére egy olyan új lerendezettség jött létre, amely ugyan magában hordozta a káosz elemeit, de ugyanakkor kitisztultak a szándékok, az erőviszonyok. Kimondani senki nem akarta, de mindenki tudta, hogy csak egy forradalom hozhatna olyan mélyreható változást, amely a mindent behálózó, a társadalom minden szövetébe behatoló korrupt parancsuralmi rendszert képes egy új rendszerrel felcserélni és igazi megtisztulást hozni.

Az 1956 utáni időszakban egy magyarországi forradalom, egy rendszerváltó forradalom kezdetének, kitörésének ideális időpontja március 15-e lehetett volna. Egy kezdeti fellobbanásra, a gyújtószikra hatásának már érzékelhető méretekben történő tovaterjedésére az 1973. március 15-i ünnepség szolgáltatott valós példát.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 125., Petőfi születésének 150. évfordulójára a pártvezetés különleges operatív cselekvési tervet készített, nem szerette volna ha megismétlődnek az 1972. március 15-i zavargások. Az egyik nagy trükk az volt, hogy a március 15-e, március 21. és április 4. megünneplése a forradalmi ifjúsági napok elnevezésű rendezvénysorozat keretében egybekötve történik majd, ezzel március 15-ét kiemelik a fókuszból, így annak csökken a jelentősége, hangsúlya.

Trükkökben nem volt hiány. A pártvezetés másik nagy ötlete az volt, hogy nem Budapesten, hanem vidéken, Kecskeméten tartják a forradalmi ifjúsági napok megnyitóját. Alaposan felkészültek a rendezvények biztosítására, mozgósították a rendőrséget, a munkásőrséget és a KISZ rendfenntartó alakulatának szerepét betöltő Ifjú Gárda egységeit. Hiába volt a trükkös felkészülés, a teljes körű mozgósítás, mégis bekövetkezett az amitől Kádárék rettegtek.

Kádár és környezete már 1972-ben értetlenül fogadta a zavargásokról szóló jelentéseket, azt a garázdaságra hajlamos egyének, huligánok rendbontásának minősítették, melyben értékelésük szerint tisztességes állampolgárok nem vettek részt.

Kecskeméten ugyan nem, de Budapesten és Szegeden a március 15-i ünneplés tüntetésbe ment át. A mintegy ötezer fős tömeg többszöri felszólításra sem hagyta el a teret. Kisebb-nagyobb csoportokban a Himnuszt és a Szózatot énekelték, kórusban szavalták a Nemzeti dal refrénjét. A munkásőrök kordonnal vették körül a Petőfi-szobrot, majd kíméletlenül feloszlatták a tömeget. Kis idő múlva körülbelül kétszáz fős csoport verődött össze a Tüköry utca és Arany János utca kereszteződésében, amelyet a rendőrség odavezényelt alakulatai oszlattak szét. Ez csak olaj volt a tűzre, ami fokozta a forradalmi hangulatot.

Késő délutánra már ötezer főnél jóval nagyobb tömeg gyűlt össze a Petőfi-szobornál. Ekkor már röplapokat is osztogattak és nemcsak március 15-ét, hanem 1956-ot is nyíltan ünnepelték, ezt tükrözték a szétszórt röplapok jelszavai is: 1848–1956, Szabad magyar sajtót! Oroszok, menjetek haza! A rendfenntartásra kivezényelt erők mintegy fél óra alatt szétoszlatták a tömeget, közel ezer fővel szemben intézkedtek, 634 embert vettek őrizetbe.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

VÉLEMÉNYALAPÚ TARTALOM

RENDSZERVÁLTÁS FORRADALOMMAL ÉS BÉKÉS ÁTMENETTEL 

Békés forradalom abból születik, amikor a sok apró szembeszegülést egy naggyá hordja össze a hívó szó, a példázat ereje.

Egy 1988-as jóslat szerint 1989. március 15. a lehetséges esélyt, 1990. március 15-e az elkerülhetetlent, a bizonyosságot jelentette a forradalom kitörése szempontjából. Egy 1990. március 15-én kezdődő békés forradalom alapjaiban söpörte volna el a kommunista rendszert, az állampárti diktatúrát.

Forradalom alatt ez esetben nem az elégedetlenség, az elviselhetetlen halmazából lavinaként előzúduló tömeg fegyveres mozgalmát kell érteni, hanem a változás iránti szándékok egyesülése folytán eggyé váló akarattal szemben meghátrálásra kényszerülő hatalom leváltását, az adott történelmi helyzetben békés úton, fegyver nélküli, de a győztes jogán és nem kiegyezéses alapon történő hatalomátvételt.

Gyakran hallható megállapítás: az új uniós tagországok közül szélesebb körű változás, nagyobb léptékű fejlődés valósult meg azoknál, ahol forradalommal, békés forradalommal zárták le a múltat. Jó példa erre az éllovas helyére felkapaszkodó balti kistigris, Észtország, ahol a békés forradalom igazi változást hozott a másfélmillió lakos számára. Nekik sikerült szakítani a múlttal. Céljuk világos volt: a múltat teljesen lezárni, új fejezetet nyitni az ország életében.

A forradalmat itt a fiatalok csinálták, ők voltak képesek a bátor lépések megtételére. Bennük nem volt lerakódott félelem, túlzó óvatosság, amely a diktatúra alatt az idősebbekbe kitörölhetetlenül beívódott. Békés, ám célratörő és eredményes forradalom volt az övék. Nem dördült lövés, nem volt akasztás, nem csattantak pofonok, de mindazokat elküldték, leváltották, akik a régi rendet, a régi szemléletet képviselték.

Ami főként említésre érdemes, hogy akkor ott ezt elfogadták, nem volt ellenkezés. Az észt kommunista párt nem tarthatta meg vagyonát, de nem tudta megtartani kapcsolatrendszerét sem, hiszen az oroszok távoztak az országból. Számukra elfogadhatatlan volt bármilyen békés átmeneten alapuló hatalomátadás, tudták az csak félmegoldást jelentene, esélyt adva a múlt kozmetikázott továbbélésére. Az előző rend hívei pedig elfogadták, hogy küldetésük lejárt.

Sikerült egy kis, ám hatékony államot létrehozni. Az észtek keveset panaszkodnak a bürokráciára. A vállalkozók jövedelmük jelentős részét megtarthatják, nem nyeli el a túlméretezett állam.

A magyarországi békés átmenet megalkotói vajon gondoltak-e arra, hogy az elnevezés eleve azt sugallja mintha a rendszerváltásra csupán két megoldás létezett volna. Az egyik a véres, áldozatokat követelő, fegyverropogásos, barikádos forradalom, a másik pedig a békés átmenet, a kiegyezésen alapuló hatalomátadás.

A példák viszont azt mutatják, létezett egy harmadik választási lehetőség is, a békés forradalom, amely jobb megoldásnak bizonyult mint a másik kettő.

Csehországban is egy békés, az ő elnevezésük szerint bársonyos forradalom hozta el a rendszerváltást. A cseheknek remek érzékük volt hozzá, hogy az élet nagy változásait, döntő fordulatait a köznapi ember által könnyen befogadható jelzővel illessék. Így lett az ő forradalmuk bársonyos forradalom. Sem a csehek forradalma, sem a békés átmenettel létrejött magyar rendszerváltás nem követelt áldozatot. Ez a közös a két rendszerváltásban, ám annál több a különbség.

Prágában a kulcscsörgetős forradalom megtisztulást, katarzist hozott, Magyarországon a békés átmenet a régi állapotok, a kádári viszonyok részleges konzerválását eredményezte. Prágában csaknem mindenkit elzavartak a régi rend hatalomgyakorlói közül, sőt, kitiltották őket a közéletből, új alkotmányt készítettek. Budapesten – bizonyos területeket kivéve – csaknem mindenkit a helyén hagytak, a lényeges változtatást az jelentette, hogy a pártitkárok politikai hatalmukat pénzhatalomra váltották. A régi rend hatalomgyakorlói közül számosan meghatározó közszereplők lettek a rendszerváltás utáni közéletben is. Nem készült új alkotmány, a régi kismértékű változtatása jelentette a megújulást.

Csehországban demokrácia lett, Magyarországon a demokrácia köztes állapota. A cseheknél átvilágították a bíróságokat, ügyészségeket, megvizsgálták a bírák, ügyészek múltját, csak azok lehettek a független bírói hatalom birtokosai, akik nem voltak a diktatúra kiszolgálói, nem követtek el igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket. Magyarországon átvilágítás nélkül, feddhetetlen múltat adományozva átemelték a diktatúra ügyészeit, bíráit – köztük a volt pártügyészeket, pártbírákat is – az új jogállamnak nevezett formációba. Ők lettek a jogállam legfontosabb közhatalmának független birtokosai.

A cseheknél számos felelősségre vonás történt, súlyos büntetéseket szabtak ki, nálunk magyaroknál senkit nem vontak felelősségre, senkit nem ítéltek el a diktatúra hatalomgyakorlói közül. Csehországban a bársonyos, kulcscsörgetős forradalom lélektani hatásaként megszűnt a félelem, eltűntek a félelem árnyai. Magyarországon, a sajátos magyar megoldással, a békés rendszerváltással átmentették a félelmet is.

A cseheknél bátran nekiláttak a változtatásoknak és nagyjából olyan országot csináltak maguknak, amilyent szerettek volna. A csehek többsége szerint teljesült az emberek várakozása. A magyarok többségének véleménye viszont az, hogy sikertelen volt a rendszerváltás, szinte semmi nem teljesült az emberek, a társadalom elvárásaiból.

Az ellenzéki kerekasztal rossz kompromisszumot kötött az MSZMP-vel. A kommunisták a tárgyalóasztalnál is megvezették az ellenzéket. Azt állították, hogy az ellenzék soraiban számos ügynök van, és ha ők ezt kiszivárogtatják, az ellenzék hitelét veszti. Mivel az asztalnál ülők csak saját maguk vonatkozásában tudhattak biztosat, ezért a magabiztosság helyett az óvatosság, a bizonytalanság lett a meghatározó.

A békés átmenet révén a kádári időszakból intézmények, személyek maradtak mozdítatlanságban és mint hatalmi tényezők a jogállam részévé váltak. A gazdasági hatalom birtokosai meghatározó részben a korábbi politikai hatalom gyakorlói lettek, valójában politikai hatalmukat pénzhatalomra váltották.

A békés rendszerváltással Magyarországon átmentődött a kádári gondolkodás, az araszolva haladás stratégiája, átmentődtek a kádári viszonyok, és átmentették a diktatúra kapcsolatrendszerét is. Nem lett igazi demokrácia. Nem történt meg a bíróságok, bírák, ügyészségek, ügyészek átvilágítása. A rendszerváltás után is fennmaradt a diktatúra értékítélete, amely alapján a bűnösség és tisztesség igen sok esetben a rendszer iránti hűség vagy engedetlenség következményeként adományozott állapot volt.

A cseheknél a bársonyos forradalomba, a rendszerváltásba bevonták a népet. A váltás, változtatás élménye közös volt.
A magyarországi békés átmenetből kihagyták a népet. Azok egyezkedtek a nép nevében, akik idejekorán eszméltek és odafértek, odaültek az asztalhoz, akik elfogadták kiegyezést.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

VÉLEMÉNYALAPÚ TARTALOM

FORRONGÓ IDŐSZAK

AZ MSZMP PB  ülésén tárgyalt titkosszolgálati jelentés nyilvánosságra került szövegéből:  " 1990 március 15-én nem lehet olyan beszédet mondani ami lecsillapítaná a tömeget, fennáll a forradalom kitörésének veszélye... "

A nyolcvanas évek világa még rengeteg titkot rejt magában, hiszen csak apró morzsák váltak ismertté az akkori bonyolult, forrongó időszakból, amikor egy generáció kereste a helyét, próbálta meglelni önmagát, igyekezett tágítani lehetőségei és a szabadság határait. Az igazi küzdelem lenn a mélyben folyt. Hatalmas erők feszültek egymásnak, a trükkök sokasága született a hatalom megvezetésére.

Aztán kiderült, hogy a diktatúra eszköztára is véges, a megtorlás, megfélemlítés fokozottabb érvényesítésével, újabb és újabb koncepciós perekkel próbálták sakkban tartani, elrettenteni az embereket.

A nyolcvanas évek hangulatát jól jellemezte, hogy a megtorlás, megfélemlítés felerősödése, a koncepció perek számának jelentős növekedése nem a kívánt eredményt hozta, hanem pont az ellenkezőjét. A hatalom bekeményítése a visszájára fordult, cinkos összefogásra, új trükkök kieszelésére ösztönözte azokat is, akik amúgy valószínűen nem akartak szembeszegülők lenni. A visszahúzódás, lapulás helyett feltámadt a szunnyadó virtus és szinte nemzeti sporttá vált a hatalom elleni titkos majd egyre nyíltabb akciók, megnyilvánulások szervezése.

Ebben annak is szerepe lehetett, hogy egy új generáció lépett a képbe, amelyben már több volt a mersz mint a félsz. A hatalom elleni akciókat „jó balhénak” tartották, igyekeztek egymáson túltenni, a következményekkel nemigen számoltak, nem törődtek. Nem egyszer vezető pártfunkcionáriusok gyerekei jártak élen a „balhék” szervezésében. Sörözőkben – gyakran népes társaságban – nagy ováció, nevetések közepette mesélték az új csínytevéseket.

Egy történet a sok közül, a megleckéztetett párttitkár esete, amely nem kimondottan a rendszer megdöntését szolgálta, ugyanakkor jól demonstrálta, hogy a hatalom birtokosai sem sebezhetetlenek.

A történetbeli párttitkár, gyorsan vágó esze, lazasága miatt duplán – hivatalból és privátim is – utálta azt a fiatal mérnököt, aki vitathatatlanul kilógott a kádári korszak elvárt középszerűségéből. A hallgatás erényét is nélkülöző ifjú igazi bűne viszont az volt, hogy a kötelező részvétellel rendezett gyűlések állandó felszólalójaként megválaszolhatatlan kérdéseket intézett a helyi hatalmasságokhoz.

Mint újságolvasó ember aláhúzta a Népszabadságban a szocializmus fejlődése és rendszerhű kritikája vonatkozásában általa érdekesnek tartott megnyilatkozásokat, majd ezekből a saját interpretációjában részeket idézett nem kis derültség és tetszésnyilvánítás közepette, kérve, hogy segítsenek neki a megvilágosodásban, továbbá az idézett részek értelmezésében.

Mindez nem erősítette a pártvezetés tekintélyét! Amikor az agilis ifjú keze felszólalását jelezvén a magasba lendült, a párttitkár gyomra önkéntelenül görcsbe rándult és infarktushoz közeli állapotba került. Rendszeresen megkérdezte, hogy most éppen milyen közel van a kommunizmus eljövetelének ideje, mert annak figyelembevételével alakítaná jövőbeni terveit, továbbá mi legyen az ő szerepe a Népszabadságban olvasott irányelvek megvalósítása tekintetében, kit, hogyan, mire mozgósítson? Mert, hogy ő komolyan vette a hívó, lelkesítő szót és megtenné a megtehetőt, ha konkrét eligazítást kapna. (Abban az időben egyébként ez nem egyedi eset volt. Az ilyen beszólásoknak híre ment és másutt, más alkalommal már új szereplők árasztották el megválaszolhatatlan kérdésekkel a hatalom jelen lévő képviselőit.)

A párttitkár egyre bőszebben kereste az alkalmat, hogy lecsapjon rá, de ifjú hősünknek jó ideig szerencséje volt, ám egyszer eljött az alkalom amikor csőbe húzták, amiből igen keservesen tudott kikászálódni. A párttitkár félre nem érthető megjegyzéssel, leplezetlen vigyorral adta tudtára, hogy kinek köszönheti a bajt. Hősünk nem akart adós maradni, ezért megkereste ismerősét, Bélát, aki egy billencsnek nevezett betonszállító teherautó sofőrje volt, és egy komolyabb összeget ajánlva szívességet kért tőle. Béla nem vállalta, de megígérte, hogy szól egy kollégájának, aki szereti az ilyen feladatokat.

Gyönyörű, csillagos augusztusi éjszaka volt, amikor a párttitkár háza elé az előkert kerítését legázolva betolatott egy billenőplatós betonszállító teherautó és rakományát, a földnedves betont lezúdította a bejárati ajtó elé. A zajra ébredő párttitkár nem hitt a szemének. Nyomban hívta a rendőrséget, akik kijöttek és felvették a jegyzőkönyvet, ami semmit nem javított a helyzeten, mert inkább a betont kellett volna ellapátolni az ajtóból. A rendőrök nem lapátoltak, nem az volt a dolguk, meg különben is őket nem lapátolásra hanem oszlatásra képezték ki. Egyébként is alig várták, hogy tovább állhassanak, már csuklottak a visszatartott nevetéstől.

Reggelre a beton teljesen megkötött, a párttitkár és családja csak az ablakon keresztül tudott közlekedni egy létra beiktatásával. Később aztán megérkezett az elvtársi segítség. Az útépítőtől küldtek négy munkást, akik légkalapáccsal, gyakran megpihenve, három napig bontották a betonkupacot mire felszabadult a bejárat. A párttitkár közröhej tárgya lett, a tettest és a felbujtót nem találták – nem is igen keresték –, ugyanakkor született egy példa, hogy a hatalom, a hatalom birtokosa sem sebezhetetlen.

A nyolcvanas évek folklórja sok ehhez hasonló történettel szolgál. Amikor a köznapi bátorság kezdett túllépni minden feltételezhető határon, a kiszámíthatatlan és követhetetlen akciók megmutatták a diktatórikus hatalom sebezhetőségét, de felvetették annak rémképét is, hogy e téren a tudatos szervezettség megjelenése akár kezelhetetlen helyzetet is teremthetne.

FORRÁS: BARANYAI JÓZSEF 
A   RENDSZERVÁLTÁS TITKOS FORGATÓKÖNYVE CÍMŰ MŰVE

VÉLEMÉNYALAPÚ TARTALOM